Fél évszázaddal ezelőtt Budapesten, a Teréz körút és Aradi utca sarkán egy kirakatrendező kis híján feltalálta a televíziót. Az Orion gyár fővárosi eladási irodájának kirakata előtt 1949 januárjának végén mindig tömeg tolongott. Csodájára járt a nép az üveg mögött elhelyezett hatalmas rádiókészüléknek, amely előtt harminckét "művészi kis figura mozgott, játszott, hegedült és táncolt" a hangszóróból hallható muzsika ütemére, így "a közönség élő-rádiószerűen élvezhette, amit az Orion nyújt" - olvasható a Szabad Nép hasábjain megjelent hirdetésben.

Kereken ötven évvel ezelőtt egyébként nagyjából ugyanolyan elkeserítő volt a tél, mint most, ám a budapesti ember szerencsére aligha ért rá ilyesmivel foglalkozni. Kijárhatott például a Duna-partra nézni, hogyan épül a Lánchíd - rémisztően festettek a víztükör fölött láncok nélkül ágaskodó pillérek -, megtekinthette a Textilipari Igazgatóság Rákóczi út 5. szám alatti székházában nyílt Lenin-kiállítást (rendezte a vállalat MDP-pártszervezete), majd ezen fellelkesülve ráhangolhatta rádióját Budapest 1-re, nehogy lemaradjon a február elsejétől hetente négyszer jelentkező marxista-leninista negyedóráról (a legkiválóbb előadókkal). Ha pedig mégis a Szabad Népnél maradt, értesülhetett arról, hogy hízott sertéssel is teljesíthető a zsírbeszolgáltatás, Gerő elvtárs március 31-ig a telefonállomások belépési díját ötven százalékkal mérsékelte a fővárosi hálózatban, a kultuszminisztérium pedig pályázatot írt ki haladó szellemű, a népi demokrácia kérdéseit megelevenítő színdarab témájára. Mi több, a lap közbenjárására immáron fűtött termekben tanulhattak a Vas Utcai Kereskedelmi Iskola dolgozó növendékei.

De ha még ennél is többre vágyott a fél évszázaddal ezelőtti újságolvasó, hát böngészhette a lap hirdetéseit. Ezúttal nem pusztán az olyan bohóságokra gondolok, mint hogy "kiégett, lyukas ruháit művésziesen beszövi Várnainé, Népszínház utca", vagy hogy "békeminőségű piros kerékpárbelső (jótállással) Ft. 13", esetleg "Rella fehérnemű tökéletes, kapható minden jobb szaküzletben". Még csak nem is arra, hogy "Megjelent a Mindszenty, a nép ellensége című füzet, 22 fillér, falusi népnevelők, pártbizalmiak, sajtófelelősök, terjesszük!", vagy hogy "útlevélképek három órán belül, Fotó Párisi Nagy Áruház". De még arra sem, hogy "munka közben, étkezés után néhány szem cukor új erőt ad".

Ezúttal kizárólag azt a tényt ajánlanám a figyelmükbe, hogy ötven évvel ezelőtt rajtra készen állt az egész város: órák kérdése volt, hogy megkezdődjön a Vásárlók Versenye. Ma talán téli vásárnak, óriási árleszállításnak neveznénk az ilyesmit, de ez - lássuk be - el is veszi a dolog ízét. Fél évszázad hosszú idő, s lassan el is felejtjük, milyen volt ugrásra készen állni az Állami Áruházak és az üzletek előtt, hogy az ember lecsapjon a "160 000 méter leszállított árú szövet, olcsó ing, női nadrág, tornacipő, női cipő, harisnya, szandál, 20 vagon konzerv" őt megillető részére. Ki tartja ma már számon, hogy akkor 45 forint volt a legdrágább divatszandál, 80 a női hócsizma (kis hibával), 15 forint a matlaszé métere, 39 az ujjatlan férfipulóver?

És egyáltalán: emlékszik-e arra valaki, hogy azon az ötven év előtti, mindent elsöprő versenyen felére szállították le a konzervek árát is? 3,80 lett a zöldborsó, ugyanannyi a kilós vajbab, 2,90 a natúr lecsó. "A konzerv luxusjellege megszűnik, a fogyasztók megismerik és megszeretik a magyar konzervkészítményeket" - ígérte az újság, s aranyló ködben lebegő célt is tűzött a vásárlók elé. Hiszen fejlődniük kellett: ők még csak évi egy kiló konzervet fogyasztottak, miközben a Szovjetunióban már 70 kilogramm volt a fejenkénti átlag.

N. Kósa Judit