Az ember néha hajlamos azt hinni, a Szentendrei úton kívül nincs is élet. Az utat szegélyező gyárak, majd az aquincumi rommező áthatolhatatlan falanxot alkotnak a Duna felé, csak az Óbudai Gázgyár tornyának és gáztartályainak sziluettje vonja magára a figyelmet. Kevesen tudják, hogy ott, az egyszer talán egyedülálló múzeumi központtá avanzsáló gázgyár tövében idilli lakótelep húzódik meg. Hangulata a hírneves Wekerlét idézi, múltját illetően a józsefvárosi Ganz-kolóniához hasonlatos. Az 1914 júniusában felavatott gázgyár munkás- és tisztviselőtelepe a Bárczy-féle Budapest községi szocializmusának egyik leglátványosabb eredménye.

"A látogatókat csodálatba ejtette az óriási gyárváros, amely - az elhangzott vélemények szerint - nemcsak külső képével, hanem technikai és higiéniai berendezésénél fogva is a legmodernebb és a legtökéletesebb az egész kontinensen" - idézi a korabeli újságot Sz. Bányai Irén, aki A gázgyári kolónia címmel jelentetett meg tanulmányt a debreceni tudományegyetem (!) Folklór és Etnográfia című sorozatában. A nagyszabású alkotás joggal vívta ki a kortársak elragadtatását: a város nagy részét világításra és főzésre is alkalmas gázzal ellátó üzem óriási raktárai százhúszezer tonna szén tárolására voltak alkalmasak, az erre a célra épített tíz kilométeres vasúti vágány segítségével naponta háromszáz vagon szén és kétszáz vagon koksz cserélt helyet. A karcsú torony mellett két, egyenként százezer köbméteres tartályban tárolták a gázt, amelyet aztán a vasúti hídon végigfutó vezetéken juttattak el Pestre.

A főváros és a gyár vezetői joggal lehettek büszkék arra is, hogy e hatalmas mű létrehozásakor megspóroltak másfél millió koronát, amelyből lehetővé vált az ország legkorszerűbb munkáslakótelepének felépítése. Pontosabban: munkás- és tisztviselőtelepének. Hiszen a telep már az első pillanattól két részre szakadt, külsőre és belsőre. A két lakóterületet az ipari vasút és egy képzeletbeli, de átjárhatatlan sorompó választotta el egymástól. "Bent" kényelmes, fürdőszobás házakban éltek a tisztviselők, a gyárigazgatónak ötszobás villa dukált. A háziasszonyok mindennapi munkáját a munkások közül kikerülő segédszemélyzet könnyítette meg, beszerző körútjaik idején igénybe vehették a gyár hintaját. A parkot kertész gondozta, az utcácskákat utcaseprő tartotta rendben. "Odakint" jórészt egyszobás lakásokban éltek az emberek, s bár minden otthonhoz dukált angol vécé, mosakodni a telepi zuhanyozóba és kádfürdőbe kellett járniuk. A nőtlen férfiak a legényszállón laktak, nem messze a telep óvodájától. A legfontosabb hírekhez a helyi borbélyüzletben jutottak hozzá, olvasni és beszélgetni a társalgóba jártak, vacsorázni és kártyázni pedig a kantinnak nevezett vendéglőbe. Volt még a telepen elemi iskola, orvos és patika, elismert előadásokkal előrukkoló - és a kasztkülönbségeket áthágni hivatott - önképzőkör, dalárda, s persze színházterem is. A munkások a telepi henteshez és fűszerüzletbe jártak vásárolni, de a gondos vezetők nemcsak saját veteményest, hanem a munkáslakáshoz kiskertet is terveztek. Ott a gyümölcsfák mellett tyúkól és nyúlketrec is helyet kaphatott. (A háborús években még disznók tartását is engedélyezték.)

A gázgyári kolóniáról szóló tanulmányban a szerző egy végleg elveszett világba kalauzol minket. A gyár 1984-ben befejezte a termelést, így a telep, amely a vezetők akaratából hetven éven át szerves egységet alkotott vele, nem maradt más, mint megőrzésre érdemes műemléki egység. A múltba tűnt vállalati szellemre már csak az Sz. Bányai Irán által összegyűjtött dokumentumok utalnak. Mint például a következő, 1938-ból: "Értesítjük az igen tisztelt Kartársakat, hogy karácsonyi koksz-bonbon rendelésünket a folyó évben is megismételjük, és lehetővé óhajtjuk tenni, hogy a Gázművek alkalmazottai ugyancsak nagybani áron és feltételek mellett rendelhessék meg koksz-cukorka szükségletüket. Az igen jó ízű és minőségű, fekete staniolba csomagolt koksz alakú vegyes csokoládé bonbonokat idén a Meinl Gyula cég szállítja Csemege koksz néven...

Melléktermék és tüzelőszer osztály"

N. Kósa Judit