Nálam a Klauzál téri csarnok tornya afféle meteorológiai jelzőkészülékül szolgál. Most például igazán ronda idő van, de a csarnokot rejtő bérház hivalkodó, meredek nyeregtetőben végződő tornyocskáját igazán kitűnően tudom szemrevételezni a függöny két szárnya között. Ha ennyit sem látni, s a torony tetején ágaskodó kovácsoltvas díszrács is a ködbe vész, tudom, nem sok értelme lemenni az utcára. (Nem valami nagy öröm, hogy ez a tél bővelkedik az ilyen barátságtalan napokban.)

A Klauzál téri csarnok tornyára egyébként föl sem figyeltem addig, amíg nem volt alkalmam innen föntről megvizsgálni. Az ember hajlamos akár éveken át nap mint nap elmenni egy ház előtt úgy, hogy egyszer sem nézi meg rendesen. Szerencsére a Városháza által kiadott A mi Budapestünk sorozat már hosszabb ideje tesz arról, hogy mind több épület, minél több városi érdekesség váljék személyes ismerősünkké. A legújabb kötet, amelyben Buza Péter szövegéhez Gadányi György készített felvételeket, a Fel a fejjel! címet viseli. A századfordulós pesti bérházépítészet jellegzetes elemeivel, a hol jól, hol pedig sutábbra sikeredett tornyokkal és kupolákkal ismerkedhetünk meg közelképei által.

Megfigyelték például, hogy a Körönd tán legdíszesebb házán, az Andrássy út 83-85. ormán, a bádoggal fedett, kovácsoltvas ráccsal övezett kis tornyocska legtetején elferdült az épületet koronázó dísz? Esetleg feltűnt önöknek, hogy a Rákóczi úti Mátyás király házat - tudják, amelynek sarkát az uralkodó hatalmas figurája díszíti - stilizált, de könnyen felismerhető korona uralja? Felnéztek netán a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár székhelyéül szolgáló Wenckheim-palota tetejére? Pedig ott egy másik, a nemesi címerekből ismerős, sokágú korona látható. A Fiumei út 14. tornya mellett egy pár szomorú marabura ismerhet az értő szem, Gyukits Gyula zuglói kalapgyáros villáján pedig a kalap alakú kupolára hívja fel a figyelmet Buza Péter. (Elég nagy csalódás ez nekem. Kezdtem remélni, hogy a Magyar Gyapjútomp és Kalapgyár Rt. alapító tulajdonosának valóság közeli szimbolikája segítségével végre megtudhatom, hogyan fest egy gyapjútomp.)

A Fel a fejjel! azonban nemcsak a várost uraló tetődíszek között kalauzolja az olvasót, hanem személyes ismerőseivé is avatja a hajdani építtetőket. A kis kötet megismertet bennünket a sarokházakat gyűjtő Tafler Kálmánnal, a házmester által meglőtt szépasszonnyal, Bulyovszky Gyulánéval, aztán a Luczenbacherekkel, akik a jelek szerint büszke hajósnép voltak. Övék volt a dunai átkelőforgalmat lebonyolító propellerflotta. A Rákóczi tér és a Salétrom utca sarkán álló Kölber-ház viszont arra példa, hogy a kis torony nem minden esetben hasznavehetetlen dísz: a hajdani kocsigyáros díszrácscsal övezett kilátót építtetett a háza tetejére. A könyvből mindezek mellett az is megtudható, hogyan kapcsolódik össze a Dob utca sarkán magasodó Jókai-udvar és a rangos Baumgartner-díj, s hogy hol áll az a ház, amelyben egykor együtt játszott Szilárd Leó, Wigner Jenő és Neumann János.

A laikus olvasó e temérdek információ alapján hajlamos azt hinni, van valahol egy titkos adatbázis, amelyből minden ház nacionáléja felderíthető. Hogy ez mennyire nincs így, azt mutatja egy különös pesti rejtély: a Károly körút legszebb épületéről, a négy évszakot ábrázoló üvegmozaikokkal díszített Szevera-házról például nem tudni pontosan, ki tervezte. Szó sincs viszont ilyesmiről a Ferenciek terét uraló Klotild-paloták és a tér déli oldalán terpeszkedő bérház esetében. Mindkettő a Giergl Kálmán - Korb Flóris kettős műve. S hogy kik voltak a megrendelők? Nos, őket aligha kell bemutatni az utókornak. Ez esetben két jeles Habsburg, Klotild főhercegnő és maga a király igyekezett kedvező befektetést találni összekuporgatott fillérei számára.

N. Kósa Judit