Pósa bácsi olvasókönyve

Nagyanyámhoz, a több évtizedes tapasztalattal rendelkező pedagógushoz egyszer - valamikor a hatvanas évek elején - egy csapat tanárjelöltet vitt el az iskola igazgatója. Kérték az óravázlatot, aztán beszuszakolták magukat az elsősökre méretezett padokba. A nagyi lelkesen sorolta a szöveges példákat, lassan-lassan kiderült, hány forint egy kiló szilva, ha húsz deka nyolcvan fillér. Csak azt nem értette, miért kuncognak a jelöltek a hátsó padokban. Óra végén aztán rákérdezett. "Ebben még pengő van" - mutatták neki a saját óravázlatát, de ő könnyen kivágta magát. "Régebben nem változott olyan sűrűn a tanterv" - mondta.

Nagyanyám állítását egyébként egy olvasókönyv is bizonyítja, amelyet egy barátom édesanyja ajándékozott nekem nemrégiben. Előlapjáról minden fontos információ megtudható: készült az elemi népiskolák III. osztálya számára, az 1925. évi új tanterv alapján, kiadta Singer és Wolfner Budapesten, az Andrássy úton. A könyvet Havas István és Pósa Lajos az igazságosság elvét követve szerkesztette meg: a vidéki elemisták a főváros nevezetességeivel és hétköznapi életével, a budapesti gyerekek a Pósa Lajos bácsi elképzelései szerinti földművesek mindennapjaival ismerkedhettek meg belőle. Olvashattak mondákat, példaértékű jeleneteket a magyarság dicsőséges múltjából, végül pedig leckét kaptak a Trianon utáni Magyarország mindennapjaiból. "Dani édesatyjának, mikor az oláhok megszállták Erdélyt, menekülnie kellett Kolozsvárról. Így jutottak Budapestre" - kezdődött például a Lakást keresünk című olvasmány, miközben a királyi palotáról a következőket tudhatta meg a harmadikos elemista: "1919-ben (...) az ország rendjének fölbomlásával a palota szépsége és kincsei is veszedelemben voltak. Csodálatos módon csak a szent korona maradt sértetlen benn. Ahhoz nem mert nyúlni a leggonoszabb kéz sem."

Nyüzsgő, szépséges Budapest képe bontakozik ki az olvasókönyv lapjairól. Megtudhatjuk például, hogyan festett a Baross tér a húszas években: "Nagy szekerek dübörögtek az úton, megrakva ládával, hordóval, mindenféle áruval. Közöttük sebesen vágtatott egy sor hintó. Egyszerre csak csöngést hallottam: villamoskocsik haladtak el mellettünk. Mint a nyíl, oly sebesen surrant tova egy kerékpáros ember, aki csomagokat vitt a hátán. De még ezt a kerékpáros embert is megelőzte egy-egy búgó gépkocsi, az autó." Ezen a mesés Budapesten a rendőr fehér forgós sisakban, zsinóros atillában irányította a forgalmat, s felhúzókocsi, avagy lift repítette a lakókat a harmadik emeletre. A tankönyvön nevelkedett jó gyerekek a városligeti körhinta helyett a fővárosi mentőszolgálat perselyébe dobták be filléreiket, s ha tűzoltókocsit láttak, megfigyelték, milyen számot mutat a magasba tartott tábla. Rögvest tudták, melyik kerületben várnak a segítségre. A Középponti Vásárcsarnok árubőségéről ezt olvashatták: "Budapesten majdnem egy millió ember él a vásárcsarnokok meg a piacok élelmicikkeiből", a Duna-parton sétálva pedig megfigyelhették a búzászsákokat cipelő napszámosokat és a hálóikat szárító halászokat.

Ilyesmiket a gyerekek kerek húsz éven át tanulhattak ebből az olvasókönyvből, hiszen akkoriban - mint már említettük - nem változott túl sűrűn a tanterv. Ágnes, akitől kaptam egy példányt, történetesen 1945 végén fogott bele olvasásába. Gondolom, a lelkiismeretes tanítónő végigvette velük a könyv megannyi fejezetét: a csodálatos Duna-parti házsorról és a büszke hidakról szólót, azt, ahol a királyi palotáról és az Országházról írnak, sőt még azt is, amely A világszép város címet viseli. Abban a szerző léghajón száll Budapest fölé, majd írását így fejezi be: "Kigyúlt lent az ezer meg ezer lámpa, mint fénylő kicsiny csillagok. S Budapest képe ragyogó fénytengerré vált ott lenn. A csillagokkal vetélkedve tündökölt a nyári éjszakában."

Ágnes és kortársai így tanulhatták meg már kilencévesen, mi az a fikció.

N. Kósa JuditŒ