Ez már csak egy ilyen év, de ne tessék aggódni, most már mindjárt vége lesz. A pesti polgár most úgy gondolja, álmából felverve is képes volna elsorolni, mi minden történt 1873-ban; milyen volt akkor a város, kik lakták és hogyan, hol ettek, mit szerettek, miként öltözködtek az akkoriak. Aztán majd elfelejti szépen, és huszonöt év múlva megint úgy fog rácsodálkozni a Budapest 150 éve című kiállításokra és könyvekre, mintha ezekről a históriai érdekességekről nem hallott volna sohasem.

Ami az idei évet illeti, most a közlekedéstörténeti kiállítás maradt a végére. Az egyesítés emléknapján nyitották meg A budapesti közlekedés kezdetei című tárlatot a Közlekedési Múzeumban: tessék végigsétálni a vonatok között, föl az emeletre, aztán újra le a földszintre, és már ott is vannak.

A kiállítás mindenkinek ajánlható, aki még most, az emlékév végén is el tud érzékenyülni a Klösz-fotóktól, a századfordulós plakátoktól és egyáltalán bármitől, ami régi. Fél évszázadot tekintenek át a tárlat rendezői néhány szűkös négyzetméteren, így jutva el a Lánchíd megnyitásától a huszadik század elejéig, amikor a városligeti Iparcsarnokban - ahol nagy bölcsességről téve tanúbizonyságot, vasár- és ünnepnapokon drágábban adták a belépőt, mint hétközben - automobilkiállítás hozta lázba az úri közönséget, s az Első Cs. Kir. Szab. Duna Gőzhajózási Társaság tudatta ügyfeleivel: "Mérsékelt Árú csoportosított menet-térti jegyek Budapest és Wien között naponkint adatnak ki."

Ez a temérdek hasznos információ a kiállításon elhelyezett hirdetőoszlopokról olvasható le, ahogy plakát hívja fel a figyelmünket Pámer István Mór szabadalmazott Bambus kerékpárjának nagyszerű voltára és arra az örvendetes tényre is, hogy "a Zsolt Bérautofuvarozás magánjellegű autokat" éjjel-nappal kész a rendelkezésünkre bocsátani. (Hogy mit kell magánjellegű autó alatt érteni, azt a rajzot uraló félmeztelen démon magyarázza. Tel.: József 142-86.)

A kiállítás természetesen nemcsak az ilyen ledér információknak ad helyet. A mennyezetről belógatott tüchtig kronológia előzékenyen összefoglalja mindazt, ami a falakról megtudható: például hogyan kebelezte be a pesti vaspályatársaság a budai lóvasutat a városegyesítés után, aztán hogyan söpörte el az omnibuszt a villamos. A bejáratnál felállított enteriőr ugyan a kockakő lerakásának helyes technológiáját mutatja, de a magyarázatból az is kiderül, hogy 1874-ben az "asfalt"-burkolat tartotta lázban a pestieket. A Lánchídon - majd később az Alagútban is - szedett hídpénzre az évszázados bárcák emlékeztetnek, az egyesített fővárossal egykorú, az akkor még gyakorlatilag lakatlan Sváb-hegyen közlekedő fogaskerekű vasútra pedig egy veretes indítóharang.

Amiért azonban tényleg érdemes megnézni a Közlekedési Múzeum kis emlékkiállítását, az a tér közepét uraló konflis és az egyetlen megmaradt omnibusz. Az előbbi láttán az ember leszámolhat például egy illúzióval: soha többet nem fogja azt gondolni, hogy a macskaköves budai utcácskákon konflisozni hidegben, hóban is romantikus élmény lehetett. Ami pedig a sima felületű, műló vontatta omnibuszt illeti, érdemes a szomszédos lépcsőről bekukucskálni a belsejébe. Hátul, a huzatos peronon igazi fapados üléseket foglalhattak el a polgárok, míg elöl, a társaskocsi védett belsejében párnákon ülve olvasgathatták az üvegbe mart feliratot: "Reitter Ödön cs. és kir. udv. kocsigyáros, Budapest-Vácz."