Romantikus lehet olyan faluban élni, amely tulajdonképpen Budapest. Az ember egyrészről fővárosi polgár: ha legyalogol tizenhárom kilométert, menten a Világörökség kellős közepén találja magát. Másrészről viszont megmaradhat falusinak is. Földszintes házak között, jó levegőn tölti napjait, s nem kell távoli településekre utaznia, ha árokpartot, baromfit, kertvendéglőt akar látni.

Pándy Tamásnak a napokban megjelent könyve (100 éves falu a városban, kiadta a dr. Széky Endre Pestszentimre Történeti Társaság és a szerző) mindenesetre egy ilyen, otthonos és barátságos közösség képét festi elénk. A városi ember épp így képzeli el a falut: ahol nagyállomás néven tisztelnek egy háromajtós bódét, ahol évtizedeken át a mindenki által ismert helyi taxis, Perlik Elemér szállítja az utasokat, s ahol egészen 1994-ig nincs szükség villanyrendőrre. Pestszentimrén - egy fotó tanúsága szerint - szörnyű csúcsforgalomnak számít, ha összetalálkozik egy busz, egy teherautó és néhány személygépkocsi.

Pestszentimrén ráadásul - gondolhatja a kívülálló - talán még ma is úgy igazítják útba a zavartan tébláboló idegent, hogy forduljon balra a Szerján kávéháznál, esetleg menjen el a Gera pékségig vagy a Tóth trafikig. Annak ellenére, hogy ezeknek az üzleteknek ma már csak az emlékét találhatjuk meg a XVIII. kerületben.

"Csak azt szerethetjük igazán, amit ismerünk" - állítja könyve előszavában a szerző. Az olvasó ehhez csak annyit fűzhet hozzá: ő bizony tényleg ismeri, amit szeret. A háromszázötven oldal csupa adat, adalék, históriai tény. A helyi oktatás, kultúra, sport, egészségügy, ipar és kereskedelem minden fontos állomása felsoroltatik, a fontos személyekről életrajzot közölnek, a leíró fejezeteket kronológia és utcanévlexikon egészíti ki. A képanyag kifejezetten bámészkodásra csábító - kivéve az oldalfejeket végigkísérő miniatűr légifelvétel-darabot, amelynek funkcióját fel nem foghatom.

A kívülálló számára azonban a település históriája a legérdekesebb. Pándy Tamás végigkíséri a hajdani Péteripuszta történetét a kezdetektől az Új Péteri telep száz évvel ezelőtti megszületésén át egészen a mai napig. Leírásából megtudható, hogyan harcolt a település a Soroksártól való elszakadásért (csak ízelítőül: "az önállósági küzdelemben meghatározó szerepe volt Dobrovitz Gusztáv kútfúró iparosnak"); s hogy hogyan nyerte el a szabadságot Marxfalva néven a Tanácsköztársaság idején. A település sorsa ezután újfent a rabság lett, s végleg csak 1930-ban önállósodhatott, immáron, mint Pestszentimre. Olvashatunk aztán Krepuska Géza orvosprofesszorról is, aki a homoki szőlő telepítése terén jeleskedett, és arról, hogy a Szabadság Tszcs annak idején egy darab lóra alapozta jövőjét. Kiderül, hogy az 54-es villamos a Cséry-féle szemétvasút vágányait használta, s hogy a település polgárai egészen 1943-ig nem tudták összegyűjteni az első világháború áldozatainak emléket állító monumentumhoz szükséges pénzt.

A könyvet olvasva az embernek óhatatlanul az az érzése támad, hogy itt mindenki ismer mindenkit. A patikust, akinek elvették a gyógyszertárát, de megengedték, hogy dolgozzék hajdani boltjában; az utcanévvé vált fiatalokat, akik az ostrom után az iskolában lelték halálukat; a világháború minden áldozatát s az ötvenhatos események sérültjeit - név szerint.

Otthonos hely. Egy ilyen faluban ugyan mi másnak keresztelhette volna Agárdy Kálmán az 1939-ben megnyitott mozit, mint Elite-nek?