Bárhonnan érkezik is az ember Kőbányára, előbb vagy utóbb a barna és fehér lakótelepek közé zárt buszpályaudvarnál köt ki. A Liget tér talán szeretne kisvárosias főtér lenni, de a várostervezők egy életre elintézték, hogy ne sikerülhessen neki. Pedig nem is olyan régen még ez a környék volt a tulajdonképpeni Kőbánya. A harmincas évek végén rajzolt térkép csak itt, a két vasútvonal által közrezárt zugban mutat tömbös beépítést, meg a tér túloldalán, az akkoriban kiépülő Gergely utca mentén. Másutt legfeljebb kertes házak pettyezik a gyárak narancssárgája által uralt terepet.

Rokoni visszaemlékezésekből úgy tudom, igazán kellemes városka lapult itt a töltés tövében. Az egy-két emeletes házakban tisztviselők és a közeli gyárak alkalmazottai laktak, az urak esténként a polgári kaszinó asztalai mellett játszottak ferblit és tarokkot, az asszonyok pedig - persze csak bohóságokra csábító nyári délutánokon - a sörgyári kuglizóban igyekeztek minél több fát gurítani. A város, azaz Pest órányi járásra, a Kőbányai út túlvégén terült el, Buda pedig olyan messze volt, hogy ha valaki kíváncsi volt rá, hát egyszerűbb volt felmásznia a Csősztoronyhoz. Onnan tiszta időben igen szép látványt nyújtottak a távoli hegyek.

A Liget tértől nyílegyenes utca indult az Élessarok felé, úgy hívták, hogy Belső Jászberényi út. (A távoli Külső Jászberényi út a Rákos pályaudvart és a Drasche téglagyárat elhagyva rögvest ki is lépett a városból.) Ez a Belső Jászberényi út igen furcsa véget ért: Kőrösi Csoma sétány néven kopott külvárosi sétálóutca lett belőle - a régi Kőbányán felhőkarcolónak számító három-négyemeletes házak közül is megmaradt néhány -, miközben az új panelváros főutcája nagy ívben vágja ketté a lélektelenné vált rideg városközpontot.

Mindezek ismeretében kész csoda, hogy egyáltalán maradt valami a régi kisvárosból. Pedig a regényes nevű Hölgy és Füzér utca környékén mintha megállt volna az idő: alig jár autó arrafelé, fák árnyékolják az úttestet, s a pompás kis házak udvarát sárga keramitkockák fedik.

Ez a világ, úgy tetszik, még azokat a tervezőket is meglepte, akiket a helyi önkormányzat kért fel a tömbrehabilitáció előkészítésére. Mint az Új Magyar Építőművészet idei ötödik számában olvasható, különösen az fogta meg őket, hogy "egy radikálisan megváltozott korban is polgári, hagyományaihoz ragaszkodó, erős érzelmi kötődéseket kiváltó hely tudott maradni". Így hát gondoltak egy nagyot, és a hagyományőrzésre alapították az egész tervet: a leromlott, istállóépületekből kialakított házak helyére kertes villákat terveztek, a hajdani hordógyár csarnoképületébe zeneiskolát és kulturális központot, a Szent László tér egy régi házába pedig helytörténeti kiállítást szántak.

A jeles építészek azt is megállapították, hogy vasút mellett nem is olyan rossz lakni. A kőbányai Ligettelkek lakói, akiknek otthonát két oldalról is sínek határolják, legalábbis elég jól megszokták már. A tervezők azonban úgy vélik, ebből a régi hagyományból akár erényt is lehetne kovácsolni: ha a síneken elővárosi szerelvények is közlekednének, a peremvidéki kisváros hirtelen Pest része lenne. Hiszen alig tízpercnyire van onnan a Nyugati pályaudvar.