Egy percre elgondoltam, hogy svéd vagyok, és morfondíroztam egy keveset a következő mondatokon: "De megnyílt a lakók előtt annak a lehetősége, hogy maguk végeztessenek javításokat bérlakásukon belül az immár rendelkezésre álló kisiparosokkal. A költségeket azután levonhatták a lakbérből. Ehhez persze megtakarított pénzre és kezdeményezőkedvre volt szükség." Ha svéd volnék, érteném-e vajon e passzus szolid iróniáját? Tudnám-e, mit jelentett az IKV és mit a maszek a hatvanas évek Budapestjén? Gondolnék-e arra, hogy a kezdeményezőkedv ez esetben korai őszülést és gyors elszegényedést takart? Aligha.

De hát én virtigli pesti leány vagyok, aki a bőrén tapasztalta meg mindazt, amiről csaknem tíz évvel ezelőtt Lampel Éva és Lampel Miklós a svédeket tudósította. Közelről láttam az eseményeket, amelyekről a szerzőpáros most magyarul is megjelent műve szól. (A Pesti bérházsors - Várospolitika, városrehabilitáció című könyvet az Argumentum Kiadó adta ki.)

Lampelék könyve éppen attól jó, hogy a messzi Svédországból, félig-meddig kívülállóként tudták nézni a századfordulós pesti bérházak sorsát. Évtizedek óta nem éltek itt, így aztán nem homályosította el látásukat a megszokás tehetetlensége. Az általuk felvázolt folyamat viszont épp azok számára a legtanulságosabb, akik itthon, egy lerobbant bérházban töltötték ezeket az időket: az események szikár öszszefoglalása, a pontos számadatok és a történelmi tényeket illusztráló rendkívül látványos fotók egyfajta aha-élménnyel ajándékozzák meg őket.

A könyv által leírt jelenségek többsége a bérházakat belülről is jól ismerők számára maga a megélt valóság. Ők tapasztalatból tudják, hogy ezek az épületek csak kívülről voltak díszesek, belül inkább praktikusnak szánták őket. A társbérlet is a legendárium része sok családban. (Nálunk történetesen Ilonka néni fizette le a viceházmestert, nehogy a tanács tudomására jusson: mindössze hárman lakják a háromszobás-személyzetis, utcára nyíló bérleményt.) Nem beszélve a régi, nagy lakások lehetetlen elrendezéséről, amely jó néhány, kényszerűen kialakuló, többgenerációs család életét tette pokollá. "Az idők folyamán a (hosszú és keskeny előszoba) lett a helye azoknak a hatalmas szekrényeknek, amelyek dugig voltak a lakásban egymást váltó generációk levetett ruhadarabjaival" - olvasom, és nemcsak a mi előszobaszekrényünk jut eszembe, amelyben kiválóan lehetett bújócskázni, hanem a barátnőméknél látott megoldás is. A papája, ha zajosnak ígérkező vendég jelent meg a lakásban, habozás nélkül becsukta maga mögött az előszobaszekrény ajtaját. Ott volt ugyanis a dolgozószoba.

Lampel Éva és Lampel Miklós könyve igen alaposan tárja föl a pesti bérházak utolsó fél évszázadát. A leírásból világossá válik, hogy a háborús rombolást követő államosítás, majd a város gyors növekedése elkerülhetetlenné tette a pusztulásukat. Kiderül ugyanakkor az is, hogy a szocialista állam - felismerve tehetetlenségét - kimondatlanul bár, de idővel sajátos piaci viszonyokat teremtett a lakásépítés és -karbantartás terén. A belső kerületek házcsoportjainak megújulásához azonban a tömbrehabilitáció fontosságának puszta felismerése nem volt elegendő: a józsefvárosi lakótelepesítés teljes csődnek bizonyult, az erzsébetvárosi 15. tömb felújítása pedig, bármilyen látványos eredményekkel kecsegtetett is, mindmáig nem fejeződött be teljesen. A Pesti bérházsors záró tanulmánya, amelyet Erő Zoltán és Sárkány Csilla írt a kilencvenes évtized eseményeiről, mégis happy endre futtatja ki az ezer sebből vérző századfordulós háztömeg sztoriját. Az iskolapéldának is beillő külső-ferencvárosi rehabilitációs övezet csodáival ismerkedhet meg az olvasó. Így legalább abban biztosak lehetünk: van megoldás, igaz, egyelőre nem ott, ahol mi lakunk.