"Ha már a közönséges artézi kút nagy előnyöket nyújt, világos, hogy egy hévforrás, mely tiszta egészséges vízzel szolgáland, megbecsülhetetlen, mivel ily kút által nemcsak locsolásokra, mosásokra és más nyilvános célokra, de egyszersmind gyógyfürdőkre alkalmas víz is nyeretik, mely ezen felül kertek öntözésére felhasználva tropikus növényeket táplálhat és a legszebb vegetatiót hozhatja létre."

Igen előrelátónak bizonyult Pest város tanácsának illetékes bizottsága, amikor 1867-ben a fenti érveket sorakoztatta fel a Városerdő szélén fúrandó artézi kút mellett. A természetes forrásokban cseppet sem bővelkedő Pest - ahol akkoriban még csak tervezték a vízvezetéket - kénytelen volt a Dunára hagyatkozni, ám a folyó a városszéli erdőtől igencsak messze esett: így a locsolás és a posványos tó feltöltése egyaránt komoly gondot okozott. Pest városa előtt ráadásul követendő példa is állt. Párizsban az ötvenes évek elején fúrták az első kutat a vágóhidak ellátására, hét évvel később pedig már a Bois de Boulogne fái is a föld mélyéből kapták a vizet.

A pesti tanácsnokok persze aligha sejthették, hogy a városligeti vízért végül nem a mosónők és a kertészek, hanem a bajaikra enyhülést kereső betegek fogják elsősorban áldani a nevüket. Ebből az artézi kútból lett ugyanis a Széchenyi fürdő úgynevezett I-es forrása: helye ott látható ma is a millenniumi emlékmű kellős közepén, nem messze Árpád vezér szobrától.

Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy a kutat mélyítő Zsigmondy Vilmos kezdetben nem igazán akart közösködni a városi tanáccsal. A jeles bányamérnök - akit 1868-ban választott levelező tagjai közé az Akadémia - hoszszas vizsgálódás után arra a következtetésre jutott, hogy a budai hőforrások megfelelői minden bizonynyal fellelhetők Pesten is, csak éppen jóval a felszín alatt, hiszen a mészkődolomit réteg a Duna alatt a mélybe süllyed. Elmélete igazolásául gyógyvizet adó kutat nyitott a Margit-szigeten, majd azt ajánlotta: ha harminc évre megkapja a hasznosítás jogát, kész saját költségén megkeresni a városligeti hévforrásokat. Pest tanácsnokai végül másképp döntöttek, így a város teremtette elő a mintegy 300-400 méter mélyre becsült fúráshoz szükséges ötvenezer forintot.

A szerződést 1868. március 3-án írták alá, s a mérnök éppen százhúsz éve, november 15-én látott munkához. A fúrót egy nyolc lóerős gőzgép hajtotta, s ahogy telt az idő, úgy nőtt az aknába leeresztett vezeték hossza. Hónapok, majd évek teltek el, de víz nem bukkant föl a hol letörő, hol beszakadó fúrófej nyomán. Csaknem tíz éven át járt Pest polgársága a Városligetbe, hogy megnézze, hol tart a makacs mérnök. Több mint háromezer napon át lesték, felbugyog-e végre az oly régen megígért víz. Talán már senki sem hitt a sikerben, amikor megtörtént a csoda: 925 méter mélyen járt már a fúró, amikor 1877. június 4-én először vizet hozott a felszínre a csigasor.

A munkát fél évvel később, 1878. január 21-én fejezték be. A cső akkor 970,48 méter mélyre vezetett, a majd kilométeres lyukból napi tizenkétezer hektoliter 74 fokos víz tört föl. A nedű összetételét megvizsgáló Molnár János gyógyszerész megállapította, hogy szénsavtartalma magasabb a budai vizekénél, s vegyi összetétele is igen kedvező.

Pest persze egészen más volt már, mint mikor Zsigmondy megkezdte a munkát a Ligetben. Nem is Pest: Budapest. És hol voltak már a régi tanácsnokok? Mindenesetre a székesfőváros közgyűlése is értékelte a mérnök munkáját. Annak ellenére, hogy a kutatás éppen négyszer annyi pénzt emésztett fel, mint ameny-nyit eredetileg szántak rá - 208 658 forintba került - a tíz éven át ingyen dolgozó Zsigmondynak megszavazták az előre megígért summát, húszezer forintot. A mérnök szobrát pedig idővel odaállították a Széchenyi fürdő elé, hadd gyönyörködjék az általa teremtett gazdagságban.