Az Erzsébet téren, ott, ahol ma a ki tudja, milyen sors elébe néző mélygarázs tátong, harmincöt esztendőn keresztül hatalmas parkoló várta az autósokat. Megnyitásakor, 1963-ban szinte túlzóan nagy volt. A korabeli felvételeken látható, hogy alig néhány Moszkvics, Trabant és Skoda lézengett benne. Most, hogy felszámolták, az ember szinte nem is hiányolja. Már évek óta nem volt hely odabent.

Hiba volna azonban azt hinni, hogy a Nemzeti Színház - vagy, a dolgok rendje szerint, valami egészen más - egy egyszerű parkoló helyére épül. Hiszen ez a négy telek nagyságú földdarab a hajdani Marokkói udvar helye: a nevezetes épület Pest második legnagyobb bérháza volt egykoron. Mint Buza Péter Kószálunk a régi Pesten című könyvéből megtudható, az óriási házat Rupp Károly pékmester kezdte építtetni az 1700-as évek legvégén, de a nagy művet már csak özvegyének új férje, a neves Mayerhoffer építészdinasztiából származó János fejezhette be. A jól jövedelmező bérházat egy valódi gróf, a bérleti díjra erősen rászoruló tolnai Festetics Antal vásárolta meg 1802-ben.

Akkortájt különös világ volt a mai Erzsébet tér környékén. Az egykori Váci kapun túl elterülő régi temető zsombékos, füves helyén a XVIII. század utolsó évtizedében alakították ki a deszkabódékkal zsúfolt vásárteret, a frissen planírozott térségre tizennégy hüvelyknyi durva sódert hordtak föl. (Kíváncsi vagyok, teljesült-e Buza jóslata: vajon rábukkantak-e erre a különös, de jól azonosítható rétegre a gigantikus garázs mélyítői?) A vásártér közepén rozzant kút adott valamicske vizet, éjszakánként, ha nem világított eléggé a hold, olajmécsesek szolgáltattak némi fényt. Aligha véletlen, hogy ez a tér számított az új városrész, az éppen csak körvonalazódó Lipótváros legveszélyesebb vidékének.

Errefelé nézett persze az új ház, a Marokkói udvar is. Kétszáz, bérleti díjat fizető lakójának álmát maga a Marokkói vigyázta. A burnuszos, szakállas szoboralak kis fülkéjéből jó nyolcvan éven át figyelte a tér eseményeit; csak a múlt század végén költöztette be az udvarba az éppen soros Festetics.

A Marokkói udvar aligha számított kellemes lakóhelynek. Szobái és földszinti üzletei szűkösek voltak, a lakások többsége minden komfortot nélkülözött. Mégis, jellegzetes színfoltja volt a városnak. Az 1961-ben megjelent Budapest útikönyv például így írt róla: "A jellegtelen - jobbára a századfordulón és a XX. század első évtizedeiben épült - nagy bérházak között néhány finom műemléki épületet is találunk. Legrégebbi a 15. sz., három utcára néző, kétudvaros Marokkói udvar, a XVIII. századvég legjelentősebb környékbeli építkezése. (...) Ez az öreg épület - főként Engels téri homlokzatának kiképzésében - máig is őrzi a klasszicizáló korszak stílusjegyeit. Timpanonnal lezárt, kissé kiugró középrészének első emeleti ablakmezőit és kosáríves kapuját korabeli szobrocskák és mintázatok díszítik; a két udvar közötti átjáró fölött ,marokkói\' figurát ábrázoló dombormű látható, innen kapta nevét is a bérház."

Buza Pétertől tudjuk azt is, hogy a fenti sorok megjelenése után néhány hónappal megkezdett bontásnak még a Marokkói figurája is áldozatul esett. A teret százhatvan évig vigyázó burnuszos alakot hiába is keresnénk Budapest múzeumaiban.