Az embert csak eszi a sárga irigység. Elképzeli, hogy 2047-ben, ötvenéves érettségi találkozójukon összeülnek a Madách Imre Gimnázium hajdani IV/B-s történelemtagozatosai, és elmesélik egymásnak, mi történt velük fél évszázad alatt. Beszámolnak a munkával töltött évtizedekről, a szakmai sikerekről. Hosszú históriának ígérkezik, hiszen messziről kell majd indítaniuk. Akkor már éppen ötven éve lesz, hogy első könyves szerzőkké váltak.

Az ország első állami gimnáziuma, a Barcsay utcai Madách nemrégiben megjelentette ugyanis az Erzsébetváros 125 éve című könyvecskét. A tanulmányt az iskola egykori növendékei, az 1997-ben végzett történelem tagozatos IV/B-sek írták. Igaz, az érettségi időpontjában a nyolc diák még korántsem lehetett biztos abban, hogy a kötet egyszer valóban napvilágot lát. Csak most, egy évvel a kézirat elkészülte után vehetik kézbe az érdeklődők a VII. kerület múltját feltáró művet. Ennyi időbe telt, hogy az iskola össze tudja kalapozni a kiadáshoz szükséges pénzt, s hogy megtalálja azokat a partnereket, akik önzetlenül segítettek a könyv létrehozásában.

Dancs István, a kötetet összeállító tanár úgy véli: a tanulmány megszületése azért volt igazán fontos, mert így diák és tanár egyaránt kézzelfogható eredményét látja a munkájának. A kutatásban részt vevő nyolc egykori IV/B-s nemcsak sárguló fotókat és emlékeket visz magával az iskolából, hanem valami igazán maradandót is. Hasonló ez a díszteremben látható festményhez, amelyet az iskola rajztanára és egyik tanítványa alkotott, vagy a kórus által készített kazettához.

Mindezek után szinte csak ráadás, hogy az Erzsébetváros 125 éve című könyv igazán kellemes olvasmány. A hajdani városismereti vetélkedők hangulatát idézi, amikor az ember a viszonylag kis területű, de annál regényesebb múltú kerületben szinte minden sarkon tanult valamit. Például, hogy hol állt a híres Valero-féle selyemgyár első pesti épülete - az Akácfa utca, Király utca, Dob utca és Kürt utca által körbezárt négyszögben -, vagy hogy az 1870-es években a Dob utcában többen éltek, mint Késmárkon, s hogy a szomorkás külsejű Tisza mozi a kerület első filmszínháza volt, nevezetesen az Ungerleider- és Neumann-féle Phőnix. Bizonyára kevesen hallottak arról, hogy a manapság a Rottenbiller utcában működő könyvtárat 1913-ban a Deák Ferenc Szabadkőműves Páholy alapította az Almássy téren, vagy hogy a tízes években négy filmgyárat is létesítettek a kerületben, oly festői helyeken, mint a Dohány vagy a Szövetség utca.

Különösen érdekes az Erzsébetváros hajdani ipari üzemeiről szóló fejezet, amelyben többek között a Beliczay-féle mézeskalács-sütödéről, a Mauthner-féle vetőmag-értékesítő telepről és a Lingel-féle bútorgyárról is olvashatunk. (Ha valaki nem tudná, a Varia bútorcsaládot például ez utóbbinak köszönheti a nemzet.)

A könyvben természetesen minden felsoroltatik, aminek egy kerületmonográfiában helye van: népességi adatok, kereskedelem, gazdaság, oktatás, kultúrhistóriai érdekességek; még a városrész leköszönő polgármesterével is készült egy interjú. Hogy a tanulmány olvastán mégis maradt hiányérzetem, annak csak egyetlen oka van. Négy éven át, ahányszor csak kiléptem a Madách Gimnázium kapuján, szinte gépiesen elolvastam a szemközti ház homlokzatán elhelyezett emléktáblát, Gyagyovszky Emilnek, egy jeles helybéli szociáldemokratának állított emléket. A madáchos diákok könyvének vonatkozó fejezetében (Szobrok, emléktáblák, műtárgyak) mégis hiába kerestem. Pedig - lám, modern erzsébetvárosi csoda - megvan. Ellenőriztem.