A pesti utcákat járva az ember, ugye, a lába elé néz. Bölcs előrelátás, de vannak bizonyos hátulütői. Így a polgár akár évtizedeket is leélhet szeretett városában anélkül, hogy igazán megismerné. Képzeljék csak maguk elé az utcát, ahol laknak. Tévedhetetlen biztonsággal tudják, hol a közért, a suszter és a buszmegálló. De eszükbe jutott valaha alaposan megszemlélni a szomszéd ház homlokzatát? Ha látogatóba mennek, megvizsgálják-e az idegen épület korlátjait, gangrácsait, lépcsőházi ablakait? Egyáltalán: szoktak-e sétálni a pesti belvárosban? (Így, kis |b-vel, hiszen a turistajárta ötödik kerület határain kívül is található jó néhány érdekes dolog.)

Hétvégenként, amikor a forgalom és a levegő már-már elviselhetővé válik a Nagykörúton belül, higgyék el nekem, érdemes megpróbálni. Csak úgy cél nélkül kószálni sem utolsó élmény: néhány napja például a felettébb szűk Honvéd utca 16. számú házának ormán fedeztem fel egy hófehér paripán vágtató lovagot; aki tudja, mit keres ott, kérem, árulja el nekem. De aki kedveli a tanulmányi kirándulásokat, annak Gerle János Századforduló című kalauzát ajánlom.

A Városháza által kiadott A mi Budapestünk című sorozatban megjelent kötet a várostörténeti szakmunkák és a bédekkerek szinte minden előnyös tulajdonságával rendelkezik. (A "szinte" régi fájdalmamra utal: fel nem foghatom, hogy sorozat nagy szakértelemmel megírt, sok esetben egyedüli forrásként használható köteteiből miért hiányzik a tárgymutató. Miért kell a lusta olvasónak gyakran egy egész könyvet végigbogarásznia, hogy egyetlen épület adataira rábukkanjon.)

Gerle ebben a könyvében olyan sétákra invitálja olvasóit, amelyek során nemcsak a jól ismert nevezetességekkel, hanem a város köznapi szépségeivel is megismerkedhetnek. Már az első séta mutatja, hogy a szerző szakít a szokványos értékrenddel: az útvonal rendhagyó módon nem a Belvárosba, hanem a Ferencvárosba kalauzolja ugyanis az olvasót. A könyv segítségével olyan távoli tájakra is eljuthatunk, mint Kőbánya - külön figyelmet érdemel a Cserkesz utcai zsinagóga és építője, Schöntheil Richárd lakóháza -, de bejárhatjuk a manapság rettegve emlegetett Népszínház utcát és a városnézési célzattal ritkán felkeresett Dob utcát is. A 85. szám alatti iskola meglepő kuriózum. A Bárczy-féle iskolaépítési program kísérleti darabja, a gondos előtanulmányok után felépített, pompás díszítésű ház homlokzati mozaikjai ámulatra késztetik az arra járót. Hasonlóan érdekes a Lajta Béla által tervezett Mexikói út 60. alatti - ma mozgássérült gyerekek által használt - épület, amely 1908-ban vakok számára készült. Gerlétől tudható: az építész a kerítés díszítőelemei közé Braille-írásos táblákat illesztett, amelyeken a magyar irodalomból vett léleknemesítő idézetek olvashatók, a kapuk faragványai pedig bibliai idézeteket rejtenek.

"A lépcsőházakba mindig be kell nézni" - írja a szerző, és tippeket is ad, hogyan juthatunk közelebb a célhoz. A Városligethez közeli villanegyed házainál például csak az előzetes engedélykérés segít, de az Uránia mozi megtekintésében a jegyszedők könyörületességére is számíthatunk. Aki pedig végigjárja a temérdek házat, az út végén enyhülést is remélhet. A Fővárosi Nagycirkusz épülete mellett - olvashatjuk - lapul még egy régi söröző, amelynek az átfestésektől meghízott kariatidái tövében megpihenhet a fáradt utazó. Gerle ezután körhintázást javasol. Mi ehhez egy dolgot tehetünk hozzá. Lám, az elmúlt hat évben történt valami jó is: a könyv megjelenése óta megújult, eredeti pompájában ragyog a Vidám Park századfordulós ékessége.