"Vigyázat, Magyarországon, a legtöbb külföldi országtól eltérően, balra kell tartani és jobbra előzni! Nemzetközi igazolványok épp úgy szükségesek, mint a többi egyezményes országban. Van azonban egy házi különlegességünk, ami nem mindig örvendetes az idegennek: és pedig a városok vámszedési joga, az úgynevezett kövezetvám, ami nem is azért kellemetlen, mintha nagy összeget jelentene (legfeljebb 1,50 pengőig terjed), hanem mert meg kell állni miatta a városok szélén" - írja Megyery Ella Budapesti notesz című munkájában, majd megnyugtatásul hozzáteszi: a Főváros minden külföldi autósnak egy Szent Kristóf-plakettet ajándékoz.

A szerző további vonzó tényeket is felsorol. "Legkönynyebb dolgod van, persze, ha némettel akarsz boldogulni, mert ez az a nyelv, amelyet három közül négyen beszélnek Budapesten (...). Jobb társaságban természetesen, a francia, angol tudás is elterjedt - s különösen a fiatalság körében - újabban az olasz is." De még a nyelvi akadályok sem számítanak leküzdhetetlen gondnak: "Tapasztalni fogod: a pesti pincér gondolatolvasó s olyan őre és gondozója gyomorjólétednek, mint egyetlen nemzetbeli kollégája se."

1937-et írtak akkor. Az utazó, ha megéhezett, temérdek kávéház közül válogathatott: a zenés helyek közül egyesek cigányzenét, mások jazz bandet kínáltak. "A pesti úriközönség azonban - hogy evvel is tisztában légy - nem szeret terített márványasztaloknál vacsorázni. Ez inkább bohémek, sietők, magányos emberek szokása, mint az előkelőbb családoké, akik ebédelni, vacsorázni étterembe járnak." Az utazónak viszont nem kellett zavartatnia magát. Magányos nők is bemehettek bárhova, a borravaló ügyében pedig az akkortájt bevezetett százalékrendszer segített tájékozódni.

Megyery Ella bédekkere segítségével a turista eljutott mindenhová, ahol a pesti úri közönség is megfordult. A korzóra, ahol déli fél egy és kettő között "a Buchwald-székek szinte elővételben kelnek el", a Tabán "Gyógyszálló építésére kiszemelt, most parkírozott lejtőjére", a Margit-szigetre, ahonnan "órákig lehet átmélázni Budára, Óbuda barokk tornyai fölött", s ahol a Póló-bárral szemközt elterülő lovaspólópálya "akár Angliában lehetne". Az utazó programjából nem hiányozhatott a Feszty-körkép és a közeli Angol park, "mert mindig szórakoztató s az egész miliő friss és derűs". Nem hagyhatta ki a várbeli palotát sem, ahol a kormányzó őfőméltósága lakrésze mellett századfordulós pompájukban ragyogtak a látogatók előtt is nyitva álló, dúsan díszített termek. S persze vizitelnie kellett az Andrássy-, a Herzog- és a Hatvany-gyűjteményben is.

Az utazó egyébként, már ha beleunt a kiskocsmákba és cukrászdákba, temérdek időt tölthetett a pesti múzeumokban. Nem különösebben drága módja volt ez a szórakozásnak: a Nemzeti Múzeum minden kiállítását meg lehetett nézni pengő húszért, az Erzsébet királyné múzeumban is csak ötven fillért kértek. Díjtalan volt többek között a Közlekedési Múzeum, a Népegészségügyi Múzeum, az Országház és az Akadémia látogatása, igaz, a képzőművészet iránt érdeklődők már drágább mulatságra vállalkoztak. Az Ernst Múzeumba és az Erzsébet téri Nemzeti Szalonba egy pengő, a Műcsarnokba pengő hatvan volt a belépti díj. (Öszszevetésül: akkortájt a Ritz volt a legdrágább szálloda Pesten, maharadzsák és trónörökösök lakóhelye. Nem is volt illő firtatni az árait. De a második vonalról, a Grand Hotel Bristolról, a Carltonról és a Hungariáról tudható, hogy egy kétágyas, fürdőszobás szobát huszonkét pengőért foglalhatott el bennük az utazó.)

Hatvan év alatt, mint látható, temérdek dolog megváltozott Budapesten. Hogy messzebb ne menjünk, jobbra tart a forgalom és fél évszázada nem láttak lovaspólózókat a Szigeten. Ráadásul sokat vesztettek aktualitásukból Megyery Ellának a "tiszta, levegős pesti utcákról" írott áradozó sorai is. Nem baj. Olvassuk inkább nosztalgiával a szerző következő megállapítását: "a budapesti közlekedési rendőr - mint a pesti rendőrség általában - feladata magaslatán áll.