Sávos Károlynak alighanem élete nagy napja lehetett 1948. augusztus elseje. A Margit híd építésvezetője azon a verőfényes vasárnapon délelőtt tizenegy órakor végighallgatta Gerő Ernő avatóbeszédét a budai hídfőnél, vetett egy pillantást a hidat elözönlő, zászlókat lengető tömegre, aztán autóba ugrott és a kórházhoz sietett. Néhány perccel később, amikor az első látogatók megérkeztek a Margit-szigetre, megszületett a fia.

Így írja legalábbis a hídavatásról beszámoló újság. Tény mindenesetre, hogy azon az ötven évvel ezelőtti napon a Kossuth-díjas építésvezetőnek csak fényképe fogadta a pestieket a szigeti bejáróban. Ott volt viszont a többi hírneves hídépítő: az ugyancsak Kossuth-díjas szegecselő, Kolozsvári Lajos, Lindenberger Gyula és Fa György. És ott volt fél Pest. "Ahol valamikor az apró pólólovak hátán nyargaltak egyes kiválasztottak, most budapesti proletárok ültek keresztbe rakott lábakkal és tágra nyílt szemekkel figyelték, mi történik az MDP nagybudapesti pártbizottságának hatalmas szabadtéri színpadán" - írta az újság, hozzátéve: "ha valaki statisztikát készített volna arról, hány pohár sör, hány darab forintos, vagy 50 filléres vegyes fagylalt, vagy hány pohár víz fogyott el ezen a vasárnapon, az bizonyára ötjegyű számokkal dolgozott volna."

Alighanem ez volt egyébként az egyetlen dolog, amiről azon a napon nem készült statisztika. 1948. augusztus elsején a hároméves terv meghirdetésének első évfordulóját ünnepelte ugyanis az ország. A precízen összeállított adatsorok valóban hihetetlen teljesítményről tanúskodnak. Az 1944. november 4-én Dunába robbantott híd - ekkortól "a Terv gyermeke" - soha nem látott gyorsasággal épült fel. "Tizenkét évvel ezelőtt, amikor kiszélesítették a hidat, csupán ez a munka 22 hónapig tartott; most pedig a réginél több mint 3 méterrel szélesebb híd építése mindössze 15 hónap alatt fejeződött be." Világos hát a tanulság: "a »békebeli« teljesítmény a népi demokrácia dolgozói számára nem ideális határt jelent, hanem olyan átmeneti pontot, amelynél a magyar dolgozók jobbat is el akarnak és el is tudnak érni".

A híd felépítése a kortársak számára az új munkamódszerek diadalát jelentette. Most fordult elő először, hogy télen sem állt le a munka. A jégzajlás idején a parton szerelték össze a híd fél-főtartóit, amelyeket később úszódarukkal emeltek helyükre. A dolgozókat viszont elsősorban a munkaverseny ösztönözte egyre komolyabb teljesítményre: kezdetben az 1936-os munkálatokat végző szerelőkkel versenyeztek, később pedig saját korábbi teljesítményüket igyekeztek túlszárnyalni. A híd első felének szerelésekor negyvennégy napot spóroltak, s bár a normákat ezután már ehhez az eredményhez szabták az építés irányítói, a munkák második szakaszában újabb három héttel tudták előbbre hozni az átadás napját.

Több mint ötezer tonna vasszerkezet, kétszázhetven vagon cement és tizenötezer tonna beton került a helyére egy és negyed év alatt. S ha ez nem volna elég, a minden részletre ügyelő statisztikusok még azt is kiszámolták, hogy a híd átadása időben és üzemanyagban számolva naponta harmincezer forint megtakarítást jelent a főváros lakóinak. Márpedig ne feledjük: a kortársak, mint fent is láthattuk, még ötvenfilléres vegyes fagylaltban számoltak.