Elképesztő, micsoda tömeg van a budapesti házak homlokzatán. Karcsú, leplekbe burkolt kariatidák, robusztus atlaszok támasztják a kapukat és az erkélyeket, az ablakfülkék ívében pedig itt is, ott is furcsa mellszobrokat láthatunk. Nos kérem, ezek a hermák: tessék csak fölpillantani és elindulni a pesti körúton, garantálom, hogy még a következő sarok előtt rá tetszenek bukkanni néhányra belőlük.

Talán éppen azért, mert olyan sokan vannak, nehezen tudjuk emlékezetünkbe idézni a köztük levő különbségeket. Pedig hiba volna azt hinni, hogy mind egy kaptafára készültek. A Belváros szívében, a Városháza épületén például nemcsak egy elnagyolt golyóbist, hanem a csillagokkal, Holddal ékes tüzes égboltot tartja a vállán egy izmait fitogtató, termetes alak. Nem messze onnan, a Váci utca 11/B-ben viszont a szép emlékű Mikrobit idézik a kockafejű, szecessziós atlaszok. Vagy vegyük az Aradi utcát. Az 57. számú házon strázsáló atlaszok kettes-hármas csoportokban trécselnek, s mozdulatuk alapján világos: mindjárt indulnak is. Mindez persze semmi a Szófia utca 6. homlokzatán látható jelenethez képest. A házat benépesítő alakok ugyan deréktól lefele nem többek puszta oszlopnál, ám ez nem akadályozza meg őket a féktelen mulatozásban. Némely félatlaszok csörgőt ráznak, egyes félkariatidák lantot pengetnek, a többiek pedig olyan vígak, hogy az ember szinte hallja is a Terézváros nyugalmát felverő megannyi tyuhajt.

Szó sincs persze arról, hogy a fővárosi épületszobrászok csak komolytalankodással töltötték volna az időt. A Fő tér 3. félatlaszának tiborcos bajusza vagy a Szent István körút 17. copfos ősmagyar vitéze például kifejezetten borús gondolatokat ébreszt. Még szerencse, hogy az Erzsébetvárosban - az Almássy és a Szövetség utcában - akad néhány vigyori, sipkás törpe, akinek szemmel láthatóan meg sem kottyan a vállát nyomó hihetetlen súly.

Szentpétery Tibor és Vízy László nemrégiben megjelent, Atlaszok, hermák, kariatidák című könyve - kiadta a Budapesti Városvédő Egyesület - éppen az effajta keresgélésre a legalkalmasabb. A könyvben összegyűjtött fotókon felfedezhetjük a hasonló ábrázolásokat, találhatunk különlegességeket, kisilabizálhatjuk, hogy a város mely pontjain fordulnak elő leggyakrabban a homlokzatok e furcsa őrei. (Ehhez egyébként a kötetet záró akkurátus táblázat nyújtja a legjobb kapaszkodót.) Vízy László tanulmányának segítségével azt is eldönthetjük, melyik épületdísz mennyiben követi a klasszikus építészeti hagyományokat. A bevezető tanulmányból az is kiderül: míg Budán alig ötven, Pesten csaknem ezer emberábrázolás díszíti a házakat. S hogy az ellentét még kiáltóbb legyen, a budai házakon főleg férfiakat, a pestieken elsősorban hölgyeket találunk.

Az Atlaszok, hermák, kariatidák című könyvben mégis az a legjobb, hogy a szerzők maguk gondoskodtak a recenzió végére kínálkozó happy endről. A város életének dokumentálásával évtizedek óta foglalkozó - idén nyolcvankettedik születésnapját ünneplő - Szentpétery Tibor, mint látható, már 1986-ban megörökítette a Sas utca 20. letört karú, elpiszkolódott kapuőrző atlaszát és kariatidáját. Ám itt jön a happy end: a mai állapotot mutató felvételen épek, hófehéren csillognak a neobarokk figurák.