Harminc évvel ezelőtt, 1968. július 10-én napok óta tartó kánikulában főtt Budapest. Apadt a Duna, fél méterrel csökkent a közeli Velencei-tó vízszintje. Sorok álltak a fagylaltosnál ("mai fagylaltkülönlegességeink: csokoládé, vanília). Zsúfolásig megteltek a strandok. Az élet azonban ettől még nem állt meg.

A Minisztertanács például meghallgatta a Központi Népi Ellenőrzési Bizottság elnökének beszámolóját a gyermek- és ifjúságvédelem helyzetéről, majd sürgette az állami és a társadalmi szervezetek összefogását ebben a fontos ügyben. Az Országgyűlés kulturális bizottsága ülésén a képviselők arról hallhattak, hogy az ország lakosságának nyolcvanöt százaléka rádiótulajdonos, negyven százalékuknak viszont tévéjük is van. A parlament másnap kezdődő plenáris ülésére egyébként már több interpellációt is bejegyeztettek. Este, a mongol népi forradalom negyvenhetedik évfordulójának előestéjén fogadással egybekötött filmbemutatót tartott Zsamszranné asszony, a Mongol Népköztársaság hazánkba akkreditált nagykövetének felesége. A magyar politikus asszonyok és a nagykövetnék négy mongol dokumentumfilmet tekinthettek meg ebből az alkalomból. A szovjet külkereskedelmi kirendeltség épületében árubemutató nyílt, véget ért viszont a második budapesti nemzetközi hidrológiai tanfolyam. A kánikulában talán csak a főváros új szenzációja, a pincebeli szalonnasütést is ígérő budafoki borkatakomba kínált enyhülést.

Dolgoztak persze a bíróságok is. A Pesti Központi Kerületi Bíróság például éppen ezen a napon ítélte el a hírhedett illemhelyi panamistát: a Fővárosi Csatornázási Művek volt csoportvezetője hat év szabadságvesztéssel bűnhődött, munkatársai viszont pénzbüntetéssel megúszták tettüket.

Manapság, amikor sokkal komolyabb ügyek fölött is hajlamos elsiklani az ember, persze megkérdezhetik: ugyan miféle panamára csábít egy budapesti klotyó? Nos, az úgy volt, hogy Sz. I. - akit persze nem habozott nevén nevezni a korabeli sajtó - a budapesti nyilvános illemhelyek üzemeltetését, a használati díjak beszedését ellenőrizte. Igen ám, de pozíciója folytán a külső kerületi felügyelőnőktől közvetlenül vehette át az összegyűlt pénzt. Át is vette, zsebre is tette hiánytalanul. Ne kicsinyeljük le a hajdani csoportvezető teljesítményét: néhány röpke év alatt ötszázhatvankétezer forintra tett így szert.

Márpedig, ha jól emlékszem, 1968-ban kereken egy forintot kóstált a pisilés. Arról nem is beszélve, hogy - a korabeli újsághirdetések adatai szerint - akkoriban az AFIT teherautó-javító vállalatának üzemi étkezdéjében napi öt forintért enni, munkásszállásán havi hetvenöt forint ellenében lakni lehetett. A csepeli papírgyárban 1800-2200 forintot kerestek az anyagmozgatók, a telefongyárban hat forint ötven volt a takarítónők órabére. Szóval nagyon sok pénz volt az a bő félmillió. Még több talán az a 495 ezer, amit az ítélet értelmében Sz. I.-nek vissza kellett fizetnie. (Ennyit sikerült elköltenie ugyanis még a lebukása előtt.)

Én azonban, mit tegyek, csak nosztalgiával tudok visszagondolni azokra a hősi időkre. Hiszen az aljas bűntett leírásából az is kiderül: akkoriban még voltak nyilvános illemhelyek a külső kerületekben.

G