Tényleg nem tudom, miért kellett ennyit várni egy fotóalbumra, amelyben nemcsak Budapest szebbik arcát mutogatják. Hiszen teli van a padlás olyan könyvekkel, amelyekben elölről, hátulról, vagy akár felülről látható a Vár, a Mátyás-templom, a Hősök tere és persze a Duna, fodrozódó habok, átívelő hidak, dinnyehéj, s a többi. Még a szociografikus ihletésű munkákban is az Erzsébet hídon koldul a hajléktalan, a Vámház körúton szegényedik a nyugdíjas, az utcagyerek pedig a Blahán rugdossa a kopott bőrfocit.

Egyszerűen nincs élet ott, ahova nem téved el a turista.

Hajdú József most megjelent kötetében, az Ipari tájban viszont éppen az a különleges, hogy olyan épületeket mutat szépségesnek, amelyek láttán rendszerint borzadva fordítja el a fejét a pesti polgár. Hiszen a gyár az utóbbi fél évszázad során kizárólag az általános iskolás orosz könyvben volt csudálatos dolog: a valóságban folyamatosan romló, barbár kézzel toldozott-foldozott, elkoszolódott épülethalmaz volt csupán. Azon üzemcsarnokok, amelyeket neves építészek a funkció mellett a látványra is ügyelve terveztek a századforduló körüli évtizedekben, a praktikum és a közömbösség jegyében mára alig-alig felismerhetővé váltak.

Pedig elég egyszer elsétálni Kőbányára ahhoz, hogy az ember megsejtsen valamit a régi dicsőségből. A hajdani sörfőzdék például, hiába nyerték el a Kőbányai Sörgyár valahányas telepe nevet az államosítás keresztségében, ma is jól láthatóan különbözőek. Az alkalmi turista, már ha képes eltekinteni az összetákolt toldalékoktól, mindegyikükön könnyen felfedezheti az egykori építtetők keze nyomát. Még a hullámbádogból eszkábált kuckók és a műanyag előtetők sem képesek teljesen elrontani a robusztus tömbök és a karcsú kémények hatását.

Hajdú József és a kísérőszöveget író Gera Mihály könyve - amelyet a Városháza adott ki Az én Budapestem sorozatban - hasznos segédeszköz, hiszen a függelékben temérdek információt gyűjtöttek össze a gyárak históriájáról. A képek elemről elemre építkező sora viszont képes arra is, hogy feltámassza azt az indulatot az emberben, amelyet a Hegedűs Gyula utcai hajdani trafóház elárvult portikusza láttán érzett szinte minden arra járó. A letarolt grundra nyíló hatalmas kapu látványa óhatatlanul szülte a kérdést: miért kell ezt így? Elvégre nem kell ahhoz az ipari műemlékek elszánt védelmezőjének lenni - sőt azt sem kell tudni, hogy egyáltalán létezik ilyen kategória -, hogy belássuk: ma, amikor az eklektikus stílben százszámra felhúzott pesti bérpaloták végre értéknek minősülnek, érthetetlen, miért hagyjuk romlani, pusztulni, sőt lebontani a városképet legalább annyira meghatározó gyárainkat?

Hiszen azok - tessék csak megnézni Hajdú József hangsúlyozottan elfogult, szikár fekete-fehérségükben is lírai képeit - gyönyörűek.

N. Kósa Judit

IX., Gubacsi út 6.: a sertésközvágóhíd főhomlokzata

XI., Budafoki út 52.: az egykori Fővárosi Elektromos Művek barakktelepe

VIII., Hungária körút: a Százados úti iskola tűzfala

IX., Soroksári út 160-164.: a volt Hazai Fésűsfonó és Szövőgyár Rt.

XXI., A Csepel Vas- és Fémművek volt alumínium-hengerműve

XIII., Hegedűs Gyula utca 83-87.: a hajdani Villamossági Rt. homlokzata