Évekkel ezelőtt hallottam egy történetet a semmiből felbukkant nagypapáról. A részletekre már nem emlékszem pontosan, de annyi biztos, hogy a szóban forgó nagypapa hosszú időn át el volt veszve. Egy-két évvel a világháború után tűnt el, s a családja jó negyven éven át képtelen volt a nyomára bukkanni. Aztán, ahogy ez már a mesékben lenni szokott, egyszer csak felbukkant. Ott állt a lakótelepi lakás ajtajában, udvariasan bemutatkozott, és nekiállt röviden összefoglalni negyven év eseményeit.

Gyakorlatilag egy szavát sem értették.

Történt ugyanis, hogy az elveszett nagypapa egy távoli országban töltötte a kiesett időt, s bő négy évtizeden keresztül egyetlen egyszer sem hallott magyar szót. Változatlanul megőrizte tehát azt a nyelvet, amelyen a negyvenes évek közepén beszélt. (Mondhatni, nyelvészeti csemegévé vált, mint a Bounty legénységének leszármazottai a Pitcairn-szigeten.) S mivel emigrációját megelőzően Teleki téri zsiványként állt alkalmazásban, világos, hogy az arrafelé szokásos argót használta. Az ámuló rokonok pedig csak kapkodták a fejüket.

Tudom, a történet kissé hihetetlenül hangzik, most azonban, hogy végigolvastam Zolnay Vilmos és Gedényi Mihály gyűjtését - A régi Budapest a fattyúnyelvben címen adta ki két évvel ezelőtt a Fekete Sas Kiadó -, érteni vélem a rokonok zavarodottságát. Ha egy hajdani körútmelléki jassz csak a negyedét használná az ott leírt kifejezéseknek, máris tolmácsot kéne fogadnia a mai Budapesten.

Mert hiába tudjuk mi is, hogy hol volt a Mélyvíz, a Lovi és a Marci, mi a csöngetős mozi, a tuja és a zöldvillamos, sőt kitalálhatjuk, hogy a Kerek Oktogon nem más, mint a Körönd, a lófejű pedig az omnibusz, a legtöbb két világháború közötti kifejezés hallatán csak bután nézhetünk, esetleg derülhetünk a szerzők értő magyarázatain. Nem mintha azok olyan rossz idők lehettek volna: a néger akkor még kis pénzű kávéházi vendéget jelentett, a bőrfejű tűzoltót, a vendéget megkopasztó helyeket pedig nem halászcsárdának hívták, hanem Zsardendöpalinak. A férfiak a Mafla sarkon várták a templomból érkező nőket, a korzón a Duna-partizánok sürgölődtek, s a Hősök terén, az emlékmű oszlopán rendületlenül ott állt a rézangyal. A háború persze sokat rontott a dolgon. A Kálvin térből Tűzfal tér lett, a dollárból bilicsi, s a csapokból épp hogy csöpögött a falmelléki víz. Talán csak a Méltóságos gróf Teleki tér nem változott.

Mondhatni hát, hogy a pesti fattyúnyelv legfőbb alakítója a város történelme volt. Akárcsak azé a pályáé, amelyet a Zolnay-Gedényi páros könyve befutott. A szerzők 1944-1945 telén, az óvóhelyen fogtak bele az adatgyűjtésbe, s 1956 őszén már egészen közel jártak ahhoz, hogy közreadják munkájuk eredményét. Nem rajtuk múlt, hogy erre csak évtizedekkel később került sor.

žª