Csöndes, majdhogynem unalmas hétfő volt 1873. november 17. Kora reggel már igazi téli idő fogadta az utcára merészkedőket, a mínusz öt fokban igencsak elkelt a nagykabát, a vastag kendő. Délutánra aztán javult valamelyest a helyzet, de a szürke felhők alatt, az alattomos szélben csak két fokig tudott melegedni a levegő. Nem történt egyébként semmi különös. A belvárosi plébániatemplom anyakönyve szerint Erney Simon lakatos felesége, Weisz Mária ikerleányoknak adott életet. Egyiküknek Pest hírneves bábaasszonya, Wachsmann Júlia lett a keresztanyja. A mátrikula másik bejegyzése viszont szomorú eseményről tudósít. Az Újvilág utca 20.-ban meghalt Czilsz Amália hatvankét éves hajadon, foglalkozására nézve magánzó. Egyik utolsó áldozata volt ő a csendesülőben lévő kolerajárványnak.

Ezen a kora téli hétfőn jegyezte el Ledniczky Mihály ügyvéd a Pesti Első Hazai Takarék titkárának, Magyar Lászlónak a leányát, Otíliát. Az úrikisasszony vélhetően a legfrissebb párizsi divat szerint öltözött a jeles alkalomra, s így szoknyája hátuljának lószőrrel tömött párna kölcsönzött igéző domborulatot. A Nemzeti Színházban este egy ötfelvonásos vígjátékot láthattak a bérletesek. Az élet színfalai című műben Szigeti Jolán tündökölt: szerepe szerint "egy fiatal leány, ki az élet színpadán egy libának látszik, míg a színfalak közt angyal". Elhúzódó csőd fenyegette egyébként a várost, gyengült a forint, magasra rúgtak a hitelkamatok.

Aznap született meg Budapest.

Buza Péter várostörténésznek a Maecenas kiadónál most megjelent könyve, Az első nap Budapesten erre az unikális ötletre épül: a gazdagon illusztrált albumból a lehető legteljesebb képet kapjuk arról, milyen is volt ez a város azon a százhuszonöt évvel ezelőtti hétfőn, amelyet a főváros tanácsa utólag, december 3-án a megalakulás dátumaként megjelölt. A könyvet olvasva tobzódhatunk a temérdek történet, társasági pletyka, városépítészeti információ és történelmi tény közepette; elmerülhetünk egy olyan világban, amelyből ma már nagyon keveset látni.

A lépésváltás pillanatát igyekezett tehát Buza Péter megfogni ebben a könyvben. Azt a napot, amelynek eredményeképpen Budapest egy döntően német anyanyelvű, nyüzsgő nagyvárosból és két álmos kisvárosból Magyarország pompás fővárosává lett. Megmutatja azt a Budapestet, amelyből negyedszázaddal később szinte már semmi sem volt látható: az elképesztő iramú fejlődésnek betudhatóan a könyvben leírt épületek, utcák és terek többsége a századfordulóra nyomtalanul eltűnt.

Az egyesítéskori Pest jelképe talán a déli vasút indóházáról készült fénykép lehetne. Ott, ahol ma háztenger húzódik egészen a látóhatár pereméig, ott százhuszonöt évvel ezelőtt egyszerűen nem volt semmi. Egy bódé - maga az indóház - és mögötte a füves hegyoldal. Nem volt még körút sem, s épp csak megkezdődött a rakpartok kiépítése. Aszfalt csak a Váci utcát borította: igaz, jó angol fajta. Bosch Gusztáv ugyanis csúfosan megbukott korábban a saját termékével a Sebestyén utcában. Állt még a régi pesti belváros, eredeti formáját mutatta a budavári Mátyás-templom; nyoma sem volt viszont még a Halászbástyának és a Vár alatti Ybl-bazárnak.

De Buza Péter könyvében nem is ez a legérdekesebb. A múltidéző hajlammal megvert olvasó annak örül talán a legjobban, hogy a szerző nagy elszánással igyekszik életre kelteni az egyesítéskori Budapestet. Ahogy a korabeli történeteket idézgeti ízes stílben, személyes ismerőseinkké válnak a kor hírneves figurái: Deák, aki a róla elnevezett utcában öregedett meg, a Ráth fiúk, akik zaciba csapták főpolgármester apjuk díszmagyarját és a sértett Wodianer Sámuel termény- és gyapjúkereskedő, akinek háza előtt állíttatta fel a város az első, olajjal szagtalanított Jennings-féle vizeldét. Megismerjük a szerelmi bánatába beleholt gróf Zichy Manóné síremlékének históriáját s a gyönyörű Gyertyánffy Berthát, aki e napokban az édesapját gyászolta. Felbukkan Bajor Gizi is, aki a Kecskeméti kapu melletti Geist-házban felnőve temérdek kártyagaliba okozója volt, s így méltán nyerte el a Renonszka nevet.

Mindazonáltal tényleg nem történt semmi különös ezen a napon. Eggyé vált a város, a neve is új lett: Budapest. Csak a Lánchídon szedték továbbra is a hídpénzt, konokul.