Mifelénk egészen komoly fenyegetésnek számított, hogy ha nem tanulok elég jól, meglátom, utcaseprőnek állhatok. A szülői szigor hatott, legalábbis én pontosan emlékszem, hogy a mesterségem címere játékban - u, ő - mi, napközisek drámai arckifejezéssel, görnyedten sepregettünk, ha arra került a sor.

Nem tudhattuk persze, hogy utcaseprő, mint olyan, nincs is. Az utcák tisztántartásával megbízott szakember hivatalos megnevezése kézi úttisztító. Így próbálták őket megkülönböztetni a gépi úttisztítóktól, gondolom. Hiszen az utcaseprés gépesítése a városi polgár régi vágya volt. A lóvontatású seprőgép 1879-ben debütált a Rottenbiller utcában, s büszke tulajdonosa nem sokkal később már versenyre hívta ki a kézi úttisztítók brigádját a Kerepesi úton. A krónikák sajnos nem jegyezték fel, ki nyert, de tudható: a masina megengedhetetlen előnnyel indult, ugyanis vízpermetes porlekötő híján fullasztó porfelhőt kavart maga körül.

Az utcaseprés története egyébként már akkor komoly múltra tekintett viszsza. 1850-ig a város rabokat alkalmazott erre a feladatra, de vajmi kevés sikerrel: miközben a szemétszállítás üzleti alapon virágzott, a kényszermunka feltűnően kevés eredménnyel járt. Érthető, hogy a város a múlt század közepén végül vállalkozóknak adta át az utcaseprés jogát.

Egy 1868-as felmérés szerint - olvasható a Fővárosi Köztisztasági Hivatal 1970-ben kiadott összefoglalójában - a pesti kerületek kétszázötvenhárom utcáját és terét nyolcvanöt utcaseprő tisztogatta. A kortársak nem kis bánatára fontossági sorrendet tartottak: volt, ahol naponta felbukkantak, más helyekre jó, ha havonta eljutottak. A helyzet csak a városegyesítést követően változott meg, akkor azonban hihetetlen ütemben. A századfordulón már hétszáz alkalmazott ragadott naponta vesszőseprűt, lapátot és talicskát, hogy tisztára pucolja a város utcáit. Munkájuk ellenőrzésére pedig - talán ezen mérhető le legjobban a fejlődés - ötven altisztet rendeltek ki. Budapesten egyébként a két világháború között sürgölődött a legtöbb utcaseprő: akkoriban mintegy ezernégyszázan foglalkoztak a mainál jóval kisebb főváros közterületeinek takarításával.

A város persze igazán csak a második világháborús ostrom idején tanulta meg, milyen az, ha gondosan kimért posztjukon nem jelennek meg az utcaseprők. 1945. január 13-án, egy nappal azután, hogy Pesten elhallgattak a fegyverek, munkába állt az első harminctagú brigád. A hónap végén már kétszázan, a második fél évben ezernél is többen dolgoztak. Az ostrom hónapjai alatt felhalmozódott szemét mégis csak július végére tűnt el a városból.

A pesti ember, aki manapság hihetetlen rutinnal ugrándozik az utcát borító szennykupacok között, meglehetős nosztalgiával emlékszik a hatvanas évekre, amikor még a fővárosi utcák, terek egyötödén naponta többször, harmadán legalább egyszer feltűnt az utcaseprők csíkos mellénye. Azaz pontosítsunk: csíkos mellényről akkor még szó sem volt. Az utcaseprők ugyanis egészen 1968 júniusáig a BKV-ellenőrök egyenruhájára hajazó öltözékben, s a hozzá illő simléderes sapkában teljesítettek szolgálatot. Ám éppen harminc évvel ezelőtt nagyot gondolt a városvezetés. Baleset-megelőzési célzattal fényviszszaverő csíkokkal komplettírozott narancssárga mellénybe bújtatta az alkalmazásában álló kézi úttisztítókat.

Felbolydult a város. Néhány nap múlva a köztisztasági hivatal már a Népszabadságban kényszerült kérni a polgárokat, hogy ne zaklassák megjegyzéseikkel a zebracsíkos utcaseprőket. Amazok minden bizonnyal eleget is tettek a kérésnek. Alighanem csak a kézi úttisztítók emlékeznek úgy, hogy a mellénynek volt betudható a szakma népszerűségének rohamos csökkenése. De tényleg: rendes körülmények között lehet köze egy praktikus ruhadarabnak ahhoz a tényhez, hogy ma már csak ellenőröket foglalkoztat a köztisztasági vállalat, s az utcaseprők egytől egyig alkalmi munkások?