Nyelvőr koromban bonbonosdoboz fedeléből készült, pajzs alakú jelvényt viseltem a szívem fölött. Az aranyszínű kartonba golyóstollal véste bele atyám a NYELVŐR feliratot, a jelvényt biztosítótűvel erősítettük mellmagasságban a kék nejlonköpenyre. Büszkén hordtam, és esküszöm, csak egyszer felejtettem el levenni mosás előtt. De akkor már egyébként is leszálló ágban volt a mozgalom.

Mi, nyelvőrök, azt a feladatot kaptuk a negyedikes tanító nénitől, hogy minden suksükre és nemelehetne fordulatra kapjuk fel a fejünket, jelentkezzünk, és az osztály előtt hívjuk fel a figyelmet a szép magyar beszéd fontosságára. Népszerűségünk, képzelhetik, az egeket ostromolta. A nyelvőrködés boldog hetei egyébként csak most jutottak eszembe, amikor a negyven évvel ezelőtti Népszabadságot olvasva az alábbi kishírre bukkantam: "Megkezdték a fővárosban a házegészségőri hálózat kiépítését; a közeljövőben ezerhatszáz egészségügyi társadalmi aktivista lát munkához" - írta lapunk 1958. május 21-én.

Ezt azért szívesen megnéztem volna. Bizonyára a házegészségőr is valami kis jelvényt viselt az otthonkáján, préselt alumíniumból, rajta búzakalász koszorúban hófehér fityula. Éberen vizslatta a gondjaira bízott házat, nem kerülte el a figyelmét egyetlen retkes fül, szürkére hordott ing sem. Belelesett a fazekakba, megszagolta az ágyneműt, port keresve végighúzta az ujját a szekrények tetején. Ha hiányosságot tapasztalt, félrevonta a ház asszonyát - esetleg felszólalt a lakógyűlésen -, és meggyőzően ecsetelte, hogy a tisztaság fél egészség.

Legalábbis én így képzelem. Ám hogy mit csinált valójában a tizenhatezer házegészségőr, arról fogalmam sincs. A Népszabadság egyetlen további mondatot sem szentelt ugyanis a nemes kezdeményezésnek, s tartok tőle, hogy az egészség felkent őrei is pont olyan észrevétlenül szabadultak meg nemes feladatuktól, mint csaknem húsz évvel később mi, nyelvőrök. Ettől eltekintve roppant kellemes májusra lehet következtetni a négy évtizeddel ezelőtti Népszabadságból. Délután hat óra előtt egy perccel például Budapest fölött száguldott el a hetvenhetedik körén is túl levő hármas sorszámú Szputnyik, a jó szeműeknek elég volt megállni a Rákóczi úton ahhoz, hogy megleshessék. Épültek már az Ipari Vásár új pavilonjai: a konzervipar ötletes megoldással operált, bemutatóhelyiségét hatalmas májkrémes- és vagdalthúsos-dobozok ékítették. A vásáron egyébként - ezt ígérte az újság - a régóta várt töltőtollba épített mikroszkóp és a műholdak megfigyelésére alkalmas távcső bemutatására is sor került. Új remény ébredhetett ezen a napon a lakásra várakozók lelkében. Az építési és a pénzügyminiszter közös utasítást adott közre, amelyből kiderült, hogy az állam ötven százalékban megtéríti a hivatali helyiségek lakássá való visszaalakításának, illetve a padlásterek beépítésének költségeit. A szükséges összeg másik felére OTP-kölcsönt lehetett felvenni; igaz, az egyéni kívánságok és az igényesebb kivitelezés többletköltségeit az építtetőnek kellett kifizetnie.

Az emberek többsége persze akkor is elsősorban apróságoknak örült. A mélyen alvók például annak, hogy a MOM kétszer csöngő ébresztőórát készített, amely kétszáznyolcvan forintos egységáron került forgalomba. Az Úttörő és Ifjúsági Állami Áruház a közelgő gyermeknapra való tekintettel minden vásárló gyermekét vendégül látta a moziteremben tartott vetítéseken, a szülők pedig válogathattak a huszonhat forintos fiú vászonnadrágok és a harmincnégy forintos bébi mosóruhácskák között. Ráadásul még a strandosztály is megnyílt.

A legboldogabbak azonban mégiscsak a vári lakosok lehettek, hiszen ők ezt a közleményt olvashatták a Népszabadság hasábjain: "Csütörtökön, amikor a Sóbálvány című filmet a Várban forgatják, robbanások és lövöldözések hallatszanak majd. Az új magyar film 1944-ben is játszódik és a háborús jelenetek lövöldözéssel járnak."

Ezt alighanem a várbeliek tudták a legjobban.