Nem mondom, most sem rossz dolog Pesten élni. A mi környékünkön például különösen jó: a város központja csak egy ugrás, a közeli teret fák pöttyözik, az egymást sűrűn követő kézigránátos merényletekért pedig bőven kárpótolnak a kellemes éttermek és a karnyújtásnyi távolságban levő mozik.

Ágai Adolfnak azonban, akit Porzó néven ismert a Borsszem Jankó közönsége, mégiscsak jobb lehetett. Hosszú élete során - nyolcvan év teljes szellemi frissességben a sors különlegesen nagylelkű adománya - saját szemével láthatta a márciusi forradalmat, Pest és Buda hihetetlenül gyors fejlődését, a három városból összeolvasztott Budapest kialakulását, a millenniumi ünnepséget. Hallotta Petőfit, aki fakó hangon szavalta a nép előtt a Nemzeti dalt; ott volt az Újépületnél, amikor kivégezték Batthyányt; járt a Nemzeti Színházban, amikor még fojtogatta a nézőket a kezdetleges gázvilágítás bűzös párája, s minden páholyt más színű, a tulajdonosok ízlése szerint való kárpit díszített.

Ágai Adolf tárcáit már 1908-ban kiadta a Pallas Társaság - újságokban publikáló várostörténészek kiapadhatatlan forrása azóta is. Nem véletlen, hogy a mai olvasó, ha kezébe veszi a Fekete Sas Kiadó által most reprintben közölt kötetet, sok ismerős történetre akadhat benne: Porzó utánozhatatlan iróniával, magával ragadó stílben megírt tárcáiból ismerjük a Duna-víz árusokat, a lámpagyújtogatókat, a pesti utca megannyi híres alakját, a régi kávéházakat és az azóta lerombolt épületeket.

Porzó pontosan tudta, hogy a legfontosabb változások tanúja. Hatéves korában, amikor egy szénásszekéren megérkezett Jánoshalmáról Pestre, rémülettel töltötte el, hogy a Király utcán belül már csak német szót lehetett hallani. Pályája csúcsán, a századforduló idején viszont már Budapest elmagyarosodásról írt, s arról, hogy a legutóbbi népszámláláskor a főváros lakosságának nyolcvanöt százaléka vallotta magát magyarnak. Látta, hogyan emelkedik saját romjain a város: a \'49-es ostromra emlékeztető ágyúgolyóbisok és az árvízi emléktáblák lassan a járdaszint alá kerültek, "jóllehet akadt háztulajdonos, aki nem hagyta magát, nem akart lemondani arról a dicsőségről, melyben részesült - s a kőtáblácskát feljebb ékeltette a falba". Az István - a mai Klauzál - téren még láthatta László király vendéglőjét, azaz a Laczikonyhát, ahol csak csorba fa- és görbenyelű pléhkanál közül választhatott a kedves vendég. (A túrósmetéltet kézzel illett enni). A kötet első megjelenésekor viszont a téren már nyoma sem volt a pornak, az árusok elegáns csarnokban kínálták portékájukat, a megéhezőket pedig rendes vendéglő várta. A változások közül csak egy keserítette el a szerzőt: az időjárásé. Fiatal koráról azt írta: "Akkor májusban igazi tavasz volt még, fehér nadrágos és fehér kalapos."

Az Utazás Pestről Budapestre 1843-1907 című kötetet olvasva az ember szinte irigykedik, mi mindennek volt tanúja Porzó. Ismerhette Hangl urat, aki egykor Deák Ferenc mellett sürgölődött az Angol királynéban, s akinek nevét mindörökre megőrzi vendéglője, a ma már csak a dalból ismert Hangli. Pulykapaprikást evett Jókai szőlejében a Sváb-hegyen, ott volt, amikor megnyitották a New York kávéházat, nevetett Vitéz László tréfáin a vursliban; figyelte, ahogy nekiálltak faragni és növényekkel beültetni a Gellért-hegy dolomitbuckáit, nyomon követte az Andrássy út kiépülését és a városligeti vadon megszelídülését.

S ami a magamfajta megrögzött pesti polgár szívét a legjobban melengeti, Porzó mindeközben megmaradt elszánt pestinek. A városegyesítésnek bizonyosan nem volt lelkesebb híve nála, de azt sem látta senki pontosabban, hogy ami összetartozik, az egybe nem olvadhat soha. Ne higgyük persze el neki, hogy soha nem járt Budán: bizonyára megfordult ott százszor is. De otthon csak Pesten volt, ez kétségtelen.