Egy háromnapos, kiadós zuhé elég ahhoz, hogy a bomlás dohos szaga telepedjen rá a Dohány utca belvárosközelibb végére. Aki a múlt hét végén került egyet a Nyár utca felé, végre első kézből szerzett információkat arról, milyen is a légiós regényekben emlegetett miazmás kipárolgás. Nem nagy ügy persze: a Continental Szálló és a Hungária fürdő tömbje már évtizedek óta rothad a város kellős közepén.

Pedig kezdetben szinte megállíthatatlannak látszott a fejlődés. A különösebb kunsztokkal ugyan nem büszkélkedő, de legalább bő vizű Dohány utcai hideg forrásokat először Gamperl András selyemkereskedő hasznosította, kerttel, fürdőszobákkal, "vasas fürdő" néven. Virágzó kis vállalkozását 1897-ben vásárolta meg a Ringer család, s azonnal nagyszabású munkálatokba fogott. A Dohány, a Klauzál, a Wesselényi és Nyár utca által közrefogott hatalmas tömbben először négy gőzfürdőt építettek, majd a Klauzál utcai oldalon megnyitották az úgynevezett Népfürdőt. 1908-ban készült el az ezerötszáz kabinnal, divatosztállyal és büfével kiegészített Dohány utcai uszoda. Akkor már három kút napi harmincezer hektoliter vizét használták fel a fürdőkomplexumban.

Így ment ez egészen 1920-ig, amikor az épülettömb új tulajdonosa, az Ingatlanbank merész vállalkozásba kezdett. A Nyár és a Dohány utca sarkán felépíttette a százhetven szobás Continental Szállót, a hatalmas uszodát pedig - amelynek akkor már túl nagy konkurenciát jelentettek a budai termálfürdők és a komfortosodó polgárlakások - átalakították. Ez lett a nevezetes Kamara mozgó. A Népfürdőt hamarosan bezárták - helyén épült meg a Klauzál utca 6. számú bérház -, de a kádfürdő sem érte meg a húszas évek végét. A Nyár utcai fronton ekkortájt nyitották meg Budapest legnagyobb mosodáját.

A Kamara mozgó az ötvenes években végül színházzá avanzsált: itt működött a Bányász és a Honvéd Színház, a Fővárosi Nagy Varieté, majd a Tarka Színpad. Ezen a néven zárták be végleg 1963-ban.

Akkor egyébként már évek óta haldoklott az épülettömb. Az egykori fürdőkomplexum utolsó darabja 1955-ben csukta be kapuit, s az ötvenes évek végén már beruházási tervet sem készítettek felújítására. Legtovább a Continental Szállóban volt valami mozgás, de 1970 után oda is kizárólag a kezelőként szereplő építési vállalat emberei tették be a lábukat. 1985 áprilisában már csak a pusztulásról tudósíthatott városvédő tévéműsorában Ráday Mihály: akkor verték le a fürdő homlokzatát díszítő mozaikokat.

Ma már csövestanyának is túlságosan leromlott a hajdani fürdő és környéke. Ami éghető volt, elégett, ami fémből készült, az a felvásárlókhoz vándorolt. Üvegtörmelék és szenny borítja a belső terek minden négyzetcentiméterét; kész csoda, hogy a metróépítés óta megemelkedett talajvíztől alámosott, megsüllyedt, gombásodó, szétfagyott és megrongált falak még mindig megadóan állnak helyükön. Éppen negyvenegy év telt el azóta, hogy a Népszabadság így írt a bezárt fürdőről: "Szakemberek véleménye szerint nagyobb beázás esetén könnyen összeomolhat az egész épületrész, és ha most sem kezdik el az építést, könnyen egy nagy halom ázott rom fogja csak jelezni, hogy valaha itt állott a Hungária fürdő."

Az elmúlt négy évben persze sok minden történt a szállót, az egykori színpadot és a hajdani fürdőt magába foglaló három ingatlannal. Több ízben gazdát cserélt, felkerült a fővárosi védettség alatt álló emlékek listájára, kis híján még műemlékké is nyilvánították. Mindez persze nem sokat változtat azon a helyzeten, hogy ma már hiába keresnénk a fürdő art deco homlokzatának díszeit, akárcsak a látványos üvegkupolákat, és a fürdőzőket ábrázoló szobrok is bármelyik pillanatban a Dohány utca kövezetére ájulhatnak.

Elérkezett az utolsó utáni pillanat. A századelő Budapestjének ez a látványos emléke végérvényesen elpusztult. Hogy eldózerolják-e a bűzlő halmot, vagy megvárják, míg magától összedől, pusztán részletkérdés. Ha valaki arra kíváncsi, hogyan festett fénykorában a Hungária fürdő tömbje, ma már legfeljebb annyit tehet, hogy végigjárja a környező házakat: pincéikben, folyosóikon, lakásaikban még rá lehet bukkanni egy-egy részletre, amely töredékesen ugyan, de legalább jelez valamit a dicső múltból.