"A keleti pályaudvar mellett, a Thököly és az Aréna út modern palotái mögött rejtőzik a régi apacsfészek, Budapest székesfővárosnak legtipikusabb nyomortanyája. Ez a hírhedt Százház, amely a Grassalkovich, Bem és Verseny utcákat foglalja magában, számtalan apacsromantikát őriz odvas, kopott falai között, ahol ma inkább egyszerű kisemberek, nyomorúságos páriák ütötték fel tanyájukat, de a tradíció kedvéért a pesti jasszfiúk és jasszlányok is hűségesen ragaszkodnak a régi apacsfészekhez" - írta Kovács Lydia 1913-ban.

Csalódnia kell azonban annak, aki a fenti sorok alapján holmi operettdíszletre, festői szegénységre számít, esetleg olyan városrészre, ahol vakmerő, ám lovagias csibészek és jólelkű zsebmetszők töltik mindennapjaikat álruhás grófkisasszonyok társaságában. Jalsovszky Katalin és Tomsits Emőke Budapest világváros című, a millecentenárium évében megjelent könyvében, ahonnan a fenti idézet származik, egy képet is találhatunk ugyanis a Százház utcáról. A régi fotográfián két ház látható, földszintjükön üzlethelyiség, két emeletükön a négy-négy ablak mögött bizonyára lakások lapulnak. A házak előtt sapkás bolti segédek, kötényes asszonyok állnak. Semmi különös.

Pedig a Százház mégiscsak különleges hely lehetett. Ha másért nem, hát azért, mert az utcanév ez esetben egy cseppet sem túlzott: valóban száz, teljesen egyforma házat építettek fel 1875-ben a várost szorító lakásínség enyhítésére odakünn, a semmi peremén, ahol akkor még majorságok és kertek húzódtak, a Keleti pályaudvar csak a városrendezési tervekben szerepelt, s ahol inkább vidéki idill, mint nagyvárosi forgatag jellemezte a tájat. Az építkezés, lássuk be, nem volt kis teljesítmény, hiszen a mai Erzsébetváros területén 1874 és 1882 között mindösszesen száztizenhat lakóház épült, alig több tehát, mint a nevezetes Százház maga.

A vállalkozás emlékét 1879-től őrizte a Százházról elnevezett utca, igaz, a helyet 1911 és 1945 között Grassalkovich utcának hívták. Az egyforma épületek némelyikét már ebben az időszakban lebontották - kevéssé látványos, de a korábbiaknál nagyobb bérkaszárnyák láthatók a helyükön -, a folyamatot pedig a hatvanas évek újítási lendülete tetőzte be. A város alapításának századik évfordulójára - lám, micsoda egybeesés -, 1973-ban megjelent Budapest Lexikon már így ír a Százház utcáról: "elavult, kisigényű épületeinek bontása folyamatban van".

A Százházakból hírmondó is alig maradt, sőt ma már a nyomukat is nehéz megtalálni. Ha ma ellátogat valaki a városnak erre a fertályára, az egykori apacsok, jasszok és jasszlányok hűlt helyén teniszpályát, sportcentrumot talál, és megannyi üres telket. A tűzfalakon azonban még mindig kirajzolódik a hajdani Százházak lenyomata: az egykorvolt tetők, kémények téglából rakott vonalait összehasonlítva magunk is meggyőződhetünk arról, hogy egy és egynegyed évszázaddal ezelőtt valóban egy kaptafára készült itt minden.

Ami pedig a Százházakról írott megemlékezés apropóját illeti, megvallom, nem volt az más, csak egyszerű ürügy. Hogy elmondhassam: a Lelőhelyek hosszú sorában ez volt immáron a századik.