Nem volt ám ez mindig így, hogy az ember gyereke a zöldséget-gyümölcsöt csak akkor ismeri fel, ha az össze van kapcsolva egy önműködő pénztárgéppel. Csoma Zsigmond, a Mezőgazdasági Múzeum munkatársa - aki a nyáron könyvet készül publikálni arról, milyen szerepet játszott a mezőgazdaság a századfordulós Budapest nagyvárossá válásában - legalábbis azt állítja: volt idő, amikor nemcsak a kertészek és a kofák, hanem a legkülönfélébb haszonnövények is szervesen hozzátartoztak a városhoz.

Csoma Zsigmond látható élvezettel mesél a hősi időkről, amikor a "budai bor" még jól hangzó márkanév volt, s a sas-hegyi vörös említésekor valamirevaló polgár szájában összefutott a nyál. A múlt század második felében még természetes volt, hogy a Gellért-hegyen és Óbudán szőlőtőkék között vezetett az út, a polgár pedig - hogy messzebb ne menjünk: például a Sváb-hegyen pihenő Jókai - kedvtelés és haszonszerzés végett szőlőműveléssel és borkészítéssel ütötte agyon az időt. Ha nem jön az 1880-as évek filoxérajárványa, tán még mindig így lenne. De jött, s így a város környéki gazdák százai jutottak koldusbotra, vándoroltak ki, vagy fogtak valami egészen másba.

Szőlősgazdákat tehát hiába kerestünk volna a múlt század végének Pestjén, találhattunk volna viszont kertészeket, mégpedig szép számmal. Éppen ekkoriban történt, hogy a Hatvani kapu környékén tevékenykedő német mestereket a piacról elkezdték kiszorítani a bolgárkertészek. Ők sajátos, mifelénk ismeretlen módszerrel dolgoztak: öntözőkerékkel langyos vizet hordtak a földre, amely az intenzív gazdálkodásnak köszönhetően nagyobb, szebb gyümölcsöt termett, mint korábban. Pest azonban nem lett volna Pest, ha nem nézi gyanakodva a serényen dolgozó bolgárokat, akik itt tavasztól őszig spóroltak, hogy telente odahaza költsék el, amit megkerestek. Nem véletlen, hogy az első világháború kitörése után a magyarok sebtiben állami telepeket hoztak létre, hogy ott hazánkfiai a bolgároktól ellesett módszerrel zöldséget-gyümölcsöt termeljenek. S az sem véletlen, hogy ezek a kísérletek csúfos véget értek: a bolgárkertészek önsanyargató mentalitását ugyanis nem sikerült elsajátítani.

A századfordulón elképesztő ütemben fejlődő Budapest természetesen nem lehetett önellátó, nagyon is rászorult a környező és a távolabbi településeken megtermelt élelmiszerre. Csoma Zsigmond készülő könyvében külön fejezet szól majd a kofákról, akiknek nagy hangú, heves vérmérsékletű, öntörvényű csoportja hosszú évtizedeken át szervesen hozzátartozott a pesti Al-Duna sor képéhez. A városegyesítés után több ízben is elkészített statisztikákból kiderül, hogyan változott a kofák színpompás közössége: megtudható, hogy volt idő, amikor férfiak váltották fel a kofaasszonyokat, de kiderül az is, honnan jöttek, milyen korúak, iskolázottságúak voltak ezek az árusok. Felsorolásuk azt is megmutatja, hogy legtöbbjük egyetlen terményre szakosodott.

A városegyesítés százhuszonötödik évfordulójára megjelenő könyvben mindezt logikus sorba szedi a szerző. Leírja, hogyan is festett Pest-Buda természeti környezete a városegyesítés előtt, hogyan alakultak ki a kertvárosok a filoxéra pusztítása után, s hogyan fuldoklik Budapest ma. Bemutatja a város ellátásában rendes körülmények között kulcsszerepet játszó terményvásárokat, lezárásképpen pedig elregéli, hogyan próbált meg a főváros ráállni az önellátásra a Tanácsköztársaság idején.

Talán meglepő, de tény, hogy a dicsőséges százharminchárom nap nemcsak az Ügető és a közparkok felszántására, bevetésére volt elég. Jutott idő arra is, hogy megtanítsák a proletáraszszonyokat a krumpliültetés fortélyaira. A történelem gyors fordulatai csak abban akadályozták meg az utókort, hogy megtudhassa, milyen terméseredményeket lehetett elérni a századelő pesti veteményeseiben.