Orbitális pesti közhely, hogy minden háznak saját sorsa van. Én mégis kevés dolgot tudok olyan élvezettel hallgatni, mint a hatalmas, zegzugos, porszagú bérpaloták lakóiról szóló meséket. Mostani lakásunkhoz is, megvallom, akkor jött meg igazán a kedvem, amikor megtudtam, hogy a napsütéses délutánokon felszűrődő zenét egy hírneves bárzongorista adja, s hogy az ötödiken élt a legendás Beamter Bubi, nem beszélve Seres Rezsőről, aki, szegény...

Egy-egy ilyen kívülről nyugalmat, olykor eleganciát sugalló, belülről lármás és zsúfolt pesti ház históriája néha izgalmasabb, mint az esti film. Ki hol lakott \'45 előtt és után, hová lett a háziúr, rendes volt-e a vice vagy feljelentgetős, s hogy szövődtek-e szerelmek, köttettek-e házasságok; mindezek a történetek velünk maradnak, amíg lesz, aki emlékezzen rájuk.

Hiszen a házak többet kibírnak, mint az emberek - írja Szegő György, a Szín Ház Kutatás című, a Thália Színház újra megnyitása alkalmából megjelentetett kötetben. S ez a megállapítás különösen igaz a Nagymező utca 22-24-re, amelynek fordulatokban bővelkedő sorsa kicsiben az egész Terézváros, sőt a pesti polgárság e századi históriáját is öszszefoglalja. Mert ha nem fejlődött volna dúsan a polgári lét, nem virágzott volna a kereskedelem az egykori Orczy-ház mögött a Király utcában, nem lett volna idővel égető szükség a zűrös sikátor kiváltására. S ha nem épült volna meg az elegáns Sugár út, a Nagymező utca sem válhatott volna a környék korábbi cirkuszosainak, mutatványosainak örökösévé, modern, a századelő polgári hagyományainak megfelelő vigalmi negyeddé.

A kulcsszó tehát a polgár. A Körút-környék lakói éltek, dolgoztak, szórakoztak itt, s az ő eszményeiknek megfelelően alakult ki 1913-ban maga a Nagymező u. 22-24.: a mulató - azaz a későbbi színház, mozi, majd újfent színház -, s azt körülölelő bérpalota. Az építtető, a német Wabitsch Lujza maga is igazi, önmaga karrierjét építő, a semmiből magasra kapaszkodott aszszony, aki az Ős-Budavára pezsgős kioszkjának hasznából városszerte ismert ház- és mulatótulajdonos lett. Az épület homlokzata a maga rémült stílustalanságával talán épp e hihetetlenül gyors emelkedés keltette bizonytalanságot tükrözi.

Érthető hát, hogy a Thália-ház sorsa igazán összefonódott a Terézvároséval. Létének állomásai, melyeket a Szín Ház Kutatás című könyvben Gajdó Tamás foglalt öszsze, pontosan másolják a város, az ország állapotát. Wabitsch Lujza Télikertjében a nagy háborúban meggazdagodott spekulánsok szinte fürödtek a pezsgőben, a Renaissance Színházon már egy mozi osztozott a neves színészeket felvonultató társulattal; a Radius moziban a Szegény lányt nem lehet elvenni premierjén teljes kelengyével kiházasítottak egy nincstelen pesti lányt. A háború után aztán az úttörőké lett, majd színházi kísérletek színhelye. Később ide kényszerül a Nemzeti, utóbb az Operett. Húsz legnyugalmasabb évét éli Tháliaként a ház, tán ezért a mostani névválasztás.

Mindez persze csak a történet egyik fele. Mert ha a Thália gyönyörű, új portálja alól kisétálunk az út szélére és hátraszegett fejjel felnézünk, meglátjuk magát a házat is, Wabitsch Lujza házát. Az első világháború utáni internálást és a második utáni kitelepítést is túlélve haláláig ott élt maga "a Lujza". Lakott benne Jób Dániel és Csortos Gyula is, de mint a már idézett könyv hallatlanul izgalmas házmesterinterjújából megtudható, Latabár Árpádnak már túl drága volt. Itt a háború alatt Muráti Lili ült az óvóhelyen, az \'50-es években pedig az utolsó Batthyány lány, Vilma volt a liftkezelő.

Hiába, no, az emberek is sokat kibírnak.