A hóvirág napja
Most majd mindjárt lemegyek a szakszervezetbe, és elhozom az ez évre rendelt fokföldi ibolyámat. Állíthatom, nagyon kellemes ilyen hagyományőrző munkahelyen dolgozni: az emberben gyerekkori emlékek ébrednek. Általános iskola, felső tagozat, a fiúk sorsot húznak, hogy ki kinek hoz hóvirágot. A szomszéd tornaöltözőből később elég jól hallani, amikor ordítva csereberélnek. Oroszórán ünnepi fogalmazás, a téma persze a mezsdunaródnij zsenszkij gyeny.
Éppen huszonöt évvel ezelőtt, 1973-ban például úgy kezdődött az ünnep, hogy Kádár János ellátogatott a Pamutfonóipari Vállalat lőrinci gyáregységébe. Meghallgatta a vezérigazgató és a KISZ-titkár (mindketten nők!) üdvözlő szavait, majd bekopogtatott a leányszállás egyik szobájába. "Az ott tanyázó lányok alaposan meglepődtek a váratlan vendégek láttán" - írta tudósításában a Népszabadság -, így érthető, hogy Németh Károly, a budapesti pártbizottság titkára "tréfásan megjegyezte": reméli, az ő látogatásuk nem vet majd rossz fényt a leányszállás lakóira.
Később is minden úgy ment, ahogy az egy ünnepen dukál. A Parlament kupolacsarnokában az Elnöki Tanács elnöke kitüntette a nők gazdasági és szociális helyzetének megjavításáról szóló párt- és kormányhatározat végrehajtásában, valamint a nőmozgalomban jeleskedő asszonyokat, a hetedik kerületben pedig felköszöntötték a nyolcvanhat éves Gyagyovszky Emilnét, aki akkor már hetven éve volt tagja a kommunista pártnak. Budapestre látogatott a nemzetközi nőszövetség főtitkára, Ditirambus a nőkhöz címmel kötetet jelentetett meg a Kossuth Kiadó. S miközben a fővárosi virágkereskedelmi vállalat százötvenezer szál szegfűvel, negyvenezer hajtatott tulipánnal és százhúszezer csokor hóvirággal nézett az ünnep elébe, a Népszabadság vezércikkben hívta fel a figyelmet arra, hogy van még mit tenni a bérezés aránytalanságainak csökkentése terén.
Huszonöt évvel korábban viszont még szó sem volt ilyen össznépi nőnapról. Tiszta véletlen, hogy a hazai nőszervezetek épp a Szabad Nép 1948. március 7-ei számában jelentették meg felhívásukat egy nagyszabású asszonytalálkozó megtartására, s az is csak a szociáldemokraták és kommunisták között éppen folyó egyesítési tárgyalásoknak tudható be, hogy a lap egy harminchat fős női rohambrigádról közölt lelkesítő kisriportot. A Ganz villanygyár kisgomolyítóján belül működő Munkásegység kollektíva tagjainak fele kommunista, másik fele szocdem volt ugyanis.
Az a nap egyébként olyan volt, mint a többi. Az újságban megjelent a Szikra könyvkiadó hirdetése, amelyben az 1848-as forradalom közelgő centenáriumára művészi kivitelű portrékat kínáltak: Petőfi, Kossuth, Táncsics és Bem harmincötször ötven centis arcmása egy forint nyolcvanba, Rákosi Mátyás ötvenszer hetvenes képe három forintba került. A lap egy írása a divat túlzásait és a kelmék oktalan pazarlását ostorozta, s odanyilatkozott, hogy aki sleppet hord, az bizony reakciós.
De akkor, azon az ötven év előtti nőnapon még javában reklámozták a Parcol American Skin Food pompás bőrtápláló krémet is, azzal a jól hangzó szlogennel, hogy míg a fasizmus elnyomta a nőket, a demokrácia egyik legfőbb célja éppen az ő érvényesülésük. Ebben pedig mi sem lehetne erősebb támaszuk, mint a tiszta arcbőr.