Az első nejlonharisnya, az volt igazán komoly dolog a hetvenes évek vége felé. Általános iskolai osztályokban olyan volt ez, mint az első karóra, a tízóraipénz vagy a saját lakáskulcs. Amíg nem volt másnak - hamar lett -, addig a szerencsés tulajdonos volt az egyetlen igazi nagylány. Utánafordultak a hetedikes fiúk is, hiszen a többi csupa dedósnak tűnt a kötött flórharisnyájában.

Nem is lehetett csak úgy, minden apropó nélkül hordani. Voltak, ugye, az iskolai ünnepek, de akkor inkább a harisnyára húzott fehér térdzokni dívott. Ha valaki a hivatalos alkalmakon kívül is fölvette, arról egyből tudta mindenki, hogy vagy verset mond délután a Hazafias Népfrontban, vagy este színházba megy, de messze laknak.

Vigyázott is az ember a harisnyájára, amennyire csak tudott. Ha leszaladt rajta a szem, elballagott vele a legközelebbi szemfelszedőhöz - sokak által űzött foglalkozás volt ez még akkoriban -, ha pedig végképp menthetetlennek tűnt a darab, még mindig jól jött hideg téli napokon a Trapper farmer alá. Mindez persze nemcsak a pesti lányok legendásan takarékos szemléletéből fakadt: egy jó nejlonharisnyához nem lehetett egykönnyen hozzájutni.

Manapság, amikor ellenállhatatlanul kelletik magukat a kirakatokban a kockás, pöttyös és pepita különlegességek, s amikor a szivárvány minden színét magára öltheti az arra fogékony pesti nő, nehéz viszszaemlékezni a húsz év előtti időkre. Akkoriban a kereskedelem mintha kizárólag az idős asszonyokra számított volna, s ezért csak az ő igényeknek megfelelő, karamellbe hajló, vastag, a lefutás ellen betonkemény állaggal biztosított darabokat árulták. Ha fehér volt a divat, persze lehetett szürkét is kapni, amikor meg fekete, akkor zsúfolásig voltak a polcok a testszínűnek nevezett falábárnyalatúval.

De legalább volt nejlonharisnya. Könnyen kezelhető, tetszetős, ráadásul nadrágformátumú. Így aztán mára felnőtt egy nemzedék, amely csak bohókás kedvében ölt csatos-csipkés harisnyatartót, csodálkozva forgatja a látszatra praktikus, ám viselésre tökéletesen alkalmatlan combfixet, s bizony csak hírből ismeri a sejtelmes fényű selyemharisnyát is, amelyért - így olvasható legalábbis a fél évszázaddal ezelőtti képeslapokban - hazánk leányai olykor az üdvösségüket is odaadták volna.

Pedig erre nem volt semmi szükség. Elég volt az is, ha temérdek pénze volt az ember lányának. Az éppen ötven éve, 1948. február 20-án megjelent Szabad Nép egyik hirdetéséből ugyanis kiderül: akkor, amikor 1 forint 60 fillér volt egy kiló kenyér és tizenkét forint egy kiló sertéscomb (ha volt), a harisnyagondok enyhítésére törekvő Szövetkezeti Bolt Áruház (Rákóczi út 36.) potom 17 forint 90 fillérért kínálta a vékonyszálú selyemharisnyát, 15,90-ért pedig a középszálú műselymet. Igaz, már 12,90-ért is lehetett egy pár harisnyát kapni: műselyem volt az is, középszálú, erős sarokkal, talppal, kis gyári hibával.