Aki nem járt az utóbbi években Pasaréten, annak fogalma sincs arról, mi az ízléstelenség. Javaslom, egy napos hét végi délután nézzenek el arra. Ne legyenek restek, másszanak fel a hegyen keresztülfutó utcák valamelyikén, s megláthatják majd, hogyan rivalizál egymással kovácsoltvas és gránit, hogyan rikít a Habsburg-sárga a babakék mellett, miként kelletik magukat a gipszgirlandok, balusztrádok és echte családi címerek, s hogyan festenek az atombunkernek beillő garázsok.

Sétáljanak el aztán a Napraforgó utcába. Ott van nem messze, pár métert kell csak menni kifelé a Pasaréti tértől. Az egykori kísérleti lakótelep ma a nyugalom szigete, megbontva, összevissza toldozgatva is egységes, elegáns épületsor a procc módi tombolása közepette.

A húszas és harmincas évek fordulóján végrehajtott kísérlet lényege az volt - tudhatjuk meg Gábor Eszter A mi Budapestünk sorozatban nemrégiben megjelent, Budapesti villák című könyvecskéjéből -, hogy építhető-e viszonylag kicsi, száz négyszögöles telken praktikus villa. A kísérleti épületeket a modern villákra jellemző helytakarékos belső terekkel a kisembereknek tervezték; érthető hát, hogy a házak a korabeli szóhasználat szerint kislakásnak minősültek. Ne tessék persze a panel három szoba méreteire gondolni: itt a legkisebb lakás is száz négyzetméter körülire sikeredett.

A Napraforgó utcában jutalomjátékot játszhattak az építészek. A kor híres tervezői mellett a kevésbé nevesek is szóhoz jutottak itt, az eredmény pedig lenyűgöző lett. A huszonkét épület mind más és más, az utca mégis egységes képet mutat. Érthető a kortársak elismerése: "Ezt a nemes munkát nem érheti gáncs még akkor sem, ha valakinek nem szívügye az új stílusú építészet" - idézi Genthon Istvánt Gábor Eszter.

Ha valaki úgy látogat el a kísérleti lakótelepre, hogy előtte tanulmányozza az utca hatvan év előtti képét - a legjobb korabeli fotókat Ferkai András közli a Buda építészete a két világháború között című munkájában -, azt szinte mellbe vágja a változás. Első látásra azt hiszi, talán a dús vegetáció az oka - a hajdani lakók szemmel láthatóan nem gondoltak arra az ősi törvényre, hogy egyszer minden fa és bokor megnő -, esetleg a modern Pasarét képe, amely át- meg átsejlik a házak között.

De nem. A látogatót az döbbenti meg igazán, milyen jól végezték a dolgukat a hajdani építészek. Hiszen azt a házat, amelyet Gerlóczy Gedeon szinte szellős nyári lakká varázsolt egy részben fedett terasz segítségével, ma bumfordivá teszi az egykori napfénytető köré ácsolt szaletli. A 16-os számú ház kockának tűnik, pedig homlokzatát eredetileg jól tagolta a nyitott loggia. Ligeti Pál és Molnár Farkas épületének formáját egy utólag hozzátoldott garázs komplettírozta, s a házak többsége nem úszta meg a bódésítást sem.

A telep eredeti, minden ház körül egységesen kialakított kerítéséből alig maradt valami, a néhány ma is látható régi villanyoszlophoz régóta nem vezet drót. A műemléknek minősített házak sem úszták meg az átalakítást: a legjobb példa erre Vágó László 11-es számú háza, amelynek eredeti karakterét nyitott terasza és a bejárathoz vezető, majd azt körülölelő klinkertéglafal adta. A vagyonvédelem nagy úr: a klinkertéglával kirakott fal ma a ház előtt, a telek peremén vezet, a bejárat körüli részt pedig gondosan fehérre meszelték. Ezek után természetes, hogy a nyitott terasz nyomát is hiába keressük.

Érdeklődve várom, mi lesz az utcát lezáró, 20-as számú ház sorsa. Ablakait, ajtóit, közfalait kiverték, most csak puszta vázát láthatja, aki ellátogat a Napraforgó utcába.

N. Kósa Judit

Népszabadság, 1998. január 16.