A városismereti vetélkedők egyik visszatérő eseménye, hogy hatalmas, modern bérpaloták sorát ábrázoló futurisztikus tusrajzot mutatnak a résztvevőknek - mondanák már meg, hová tervezték ezeket a pompázatos házakat. A versenyzők persze csak ingatják a fejüket, mire jön a diadalmas leleplezés: bizony, így festene ma a Tabán, ha a harmincas években nemcsak az egykori Rácváros lebontására, hanem a helyére álmodott új negyed felépítésére is tellett volna.

Annak a hatvan év előtti pénzszűkének köszönhetjük, hogy ma van a város közepén egy nyugodt park, egy girbegurba sétányokkal át- meg átszőtt lankás hegyoldal. Ez a csöndes, nyugodt hely, amelyet ma is - pusztán megszokásból - Tabánnak hívunk, évszázadokon keresztül keleties, nyüzsgő életéről volt híres (pontosabban hírhedt). A századfordulón vendéglői és kocsmái már a város messzi pontjairól is vonzották a látogatókat. Vidor örömtanyák üzemeltek itt egymás hegyén-hátán, a képet talán nem is árnyalja más, mint a szikár nyelvészeti tény, hogy a hely nevének eredetét mégis holmi mesterségben kell keresnünk: a debágháne tímártelepet jelentett törökül, ez a szó rácosult később Tabahanra, onnan pedig már tényleg csak egy lépés a Tabán.

A festői utcácskákat törökös házak övezték, az udvarokban leander virágzott, a kocsik végigzötyögtek a macskaköveken, a hegyoldalt behálózó lépcsőket kivájta az esővíz. Satöbbi. De kívülről bizonyára minden szebbnek tűnt, mint bentről: a Tabán volt ugyanis az 1739-es pestisjárvány fő fészke, az 1810. szeptember 5-én kitört tűzvész pedig elpusztította szinte az egész negyedet, akárcsak az Ördögárok 1875. júniusi áradása. Nem véletlen, hogy a festői, de roppant nyomorúságos városrész lebontásáról már 1909-ben döntött a Közmunkatanács, s csak a háború, majd az azt követő gazdasági válság miatt húzódott a dolog még bő két évtizedig.

Zórád Ernőnek a Pallas Stúdiónál nemrégiben megjelent könyvében - amely a Tabán, a háromszáz éves kártyavár címet viseli - sajátosan ötvöződik a romantikus kép a pusztulás valóságával. A szerző fényképhűségű festményeit irodalmi szemelvények illusztrálják, miközben a korabeli riportokat éppen a színpompás képek teszik plasztikusabbá. A kötetben található térképen azt is kikereshetjük, hol volt a ház, az utca, amelyet Zórád festménye ábrázol: ettől valahogy még valószínűtlenebb a dolog. Még kevésbé hihető, hogy egy egész város eltűnt a föld színéről, s nem maradt belőle más, mint a képeken háttérként felsejlő Rác fürdő, az Erzsébet híd vagy a királyi vár.

Jó mulatság persze végigolvasni a kötetben összegyűjtött írásokat is. Nagy Ignáctól például megtudhatjuk, hogy a Gellért-hegy barlangjaiban élőkről még a múlt század közepén is úgy tartották, az egykori török hódítók leszármazottai. Bányai Elemér 1909-es keltezésű leírása törökkori eperfákról tudósít, Pásztor Árpád 1933-ban kelt írásából pedig kiderül, hogy a Tabánba külön szemeteskocsi járt, mert a város többi útvonalán rendszeresített jármű nem fért el az ottani girbegurba utcácskákon.

A legtanulságosabb idézet mindazonáltal Bálint Györgytől való. Az ő riportjából tudhatjuk meg, hogy a bontás küszöbén festők egész hada szállta meg a rácok városát: "kihasználják a kedvező alkalmat, lefestik a Tabánt, amíg még lehet". Dicséretes igyekezet. Ha nem így lett volna, talán ez a könyv sem születhetett volna mag - hatvan évvel később.

N. Kósa Judit

Népszabadság, 1998. január 9.