Anyai dédnagyanyám ötvenöt évvel ezelőtt, 1943. január elsején - mint írja - Isten nevében kezdett el vezetni egy kemény táblájú, vászonba kötött, gondosan elővonalazott háztartáskönyvet. Az első oldalak külalakján még látszik a megilletődöttség: kék tintával, kihagyás nélkül rótta a sorokat, elkönyvelt minden tételt, pontosan egyezett a bevétel és a kiadás.

Arról azonban nem ő tehetett, hogy a januári négyszázötven pengő konyhapénz már a következő hónapban sem volt elég: februárban ötszázat kapott, márciusban már ötszázötvenet. Hogy az áprilisi ötszáznyolcvan pengős kiadásnak mi köze az első májusi megjegyzéshez ("virágzó május: dühből levonás 50p"), nem tudom; de tény, hogy őszig ötszázból gazdálkodott, s csak szeptemberben ugrott hatszázötvenre a dédnagyapám által juttatott összeg. Az évet hétszáz pengős konyhapénzzel zárták.

Nem volt olcsó az élet akkoriban Kőbányán. Októberben már hatvanöt pengőt kapott a cseléd (harmincöttel kezdte az évet, nyolcvanöttel zárta), három pengő volt a rádió előfizetési díja, nyolc negyvenbe kerültek a körútig szóló villanyosjegyek egy hónapra. Tizennégyért adtak egy nyulat, kettőt kért a suszter, hatvanöt fillér volt a kőpor.

Talán a háború tette, hogy a következő évtől egyre inkább naplóvá is vált dédnagyanyám háztartáskönyve. Kiolvasható belőle, mikor engedték haza dézsi állomáshelyéről a fiát, Öcsit, megtudható, miért egyre elnagyoltabbak a jegyzetek ("július 1.: háborús könyvvitel"). Az év végi bejegyzések oldala kitépve, így dédnagyapám elhatalmasodó betegségére - még az első háborúban szerzett sebesülése miatt lépett fel nála az általános vérmérgezés -, majd halálára csak ennyi utal: "F. beteg, talán a lába".

A nyugdíj még az egyre sűrűbben érkező pótlásokkal együtt sem volt képes felvenni a versenyt a vágtató inflációval. Hiszen mit lehetett tenni, ha a \'45 végén már százezrekre rúgó járandósággal szemben 888 ezer pengőt kértek csak a cséri kokszért? \'46-ban szinte nem is könyvelt már mást, csak a bevételeket. Felfoghatatlan a sok nulla: márciusban négymillióért adta el a harisnyákat, májusban Öcsi négymilliárdot adott hozzájárulásként, júniusban már ötezer billpengőt befőzésre. Júliusban jött az adópengő, tizedikén Öcsi abból is adott hatszázmilliót. Dédnagyanyám itt adta fel: "Nem értem rá írni. Punktum" - írta, és az új forintig nem vetett papírra egy sort sem.

Augusztustól heti huszonhét forintos részletekben jött a nyugdíj, akadt albérlő is, negyvenért. Nagylelkű ember volt: novemberig kosztot is fizetett, sőt szeptemberben egyszer adott egy külön tizest is "jókedvében lecsóra". Egy- és kétjegyűek lettek újra a számok, a zsemle két fillér volt, a nagybevásárlás - hússal, zöldséggel - megvolt harminc forinton alul, a kecskeméti út költsége is kijött tizenötből.

\'47-ben a nyugdíj egyre nőtt, 141 forintról 211-re. Követték persze az árak is, az évet mégis elégedett megjegyzéssel zárja: "Vége a jó \'47-es esztendőnek". A következő évben aztán megszaporodnak a kézimunkával, kötéssel keresett összegek, a segélyek és a kölcsönök. Új albérlők érkeztek, miután Öcsi - egy szűkszavú bejegyzés tanúsága szerint - augusztus 26-án elment. (Ausztráliában kötött ki végül, többé nem találkoztak.)

A könyvben ezután évekig alig találunk összefüggő sorokat. Minek is, hiszen, mint \'51 augusztusában olvashatjuk, "ma szűnt meg a kenyér-, tejjegy, maradt a hús- meg a zsírjegy". 1954-ig dédnagyanyám nem vesződött a könyveléssel. Akkor már háromszáztizennégy forint a nyugdíj, kétszázat elvisz viszont a testvérei - a konok magángazdák - által megművelt szentkirályi tanyából rá eső adó. Megoldást csak az albérlők és a kosztosok jelentettek, hiszen az árak alattomosan kúsztak fölfelé. Egy pár hócipő javítása például már huszonhat forintba került.

A rég várt fordulatot 1956 hozta meg a dédnagymama háztartáskönyvében. A nyugdíj 383 forintra emelkedett, ebből három járt a postásnak. A lakóktól befolyt 416, s így ("na végre" - írta ő) februárban 175 forint készpénztartalékkal nézhetett a következő hónap elé. Ez a dicséretes aktívum meg is maradt októberig, amikor oly hosszú kihagyás után rábukkanhatunk egy újabb naplóbejegyzésre. "Ma kezdődött az új világégés, a forradalom. Áldott ifjúság" - jegyezte fel az ötforintos trisó és a tizenhárom forintos tej, kenyér, alma közé.

Ilyesmire aztán nem is ragadtatta magát többé. Csak a születésnapokat, az unokák vizsgáit írta fel, az utókor kíváncsiságát legfeljebb azok a bejegyzések elégíthetik ki, amelyekből kiderül, hogy \'57 januárjában Kőbányán még járt drótostót, vagy hogy 1960 májusában (amikor kereken négyszáz forintra rúgott a tizenöt éve gyarapodó nyugdíj), tizenhatezer-ötszázért lehetett eladni az utolsó igazi értéket, a karnagy dédapa zongoráját.

A bejegyzések 1960. október 5-én szakadtak meg, s csak huszonöt évvel később folytatódtak, nagyanyám jóvoltából. Eleinte naplót vezetett a könyvben, aztán inkább éves összefoglalókat írt. 1996. szeptember 23-án - a halála előtt két nappal -, másfél évi kihagyás után vette elő utoljára. A könyvnek egyébként alig a negyede telt be.