A monumentális szobor, amely alig öt éven át állt a Városliget szélén, ma már elsősorban a ledöntéséről híres. Az ötvenéves vagy annál idősebb budapestiek jó részének van egy története arról az estéről: hogyan szaladt alkalmas szerszámért, hogyan figyelte, amint vágják, hogyan segített elhúzni a Blaha Lujza térre, melyik darab jutott neki a nagy osztozkodáskor, hogyan szabadult meg tőle, hogyan került mégis börtönbe vagy hogyan nem.

Pedig a nagy bontást megelőző évek históriája sem volt érdektelen. Talán nincs még egy szobor a főváros történetében, amely ennyire drága lett volna, és ilyen rövid ideig lett volna látható, mint Sztáliné. A mű születése két dátumhoz köthető, ráadásul mindkettő a generalisszimusz születésnapjához. 1949. december 20-án, a nevezetes hetvenedik születésnap előestéjén a kormány jelenlétében díszközgyűlést tartott a főváros Törvényhatósági Bizottsága (csaknem egy év van még hátra a tanácsok megalakulásáig), s úgy döntött: Sztálinról nevezi el az Andrássy utat, és egy éven belül méltó szobrot emeltet a népek nagy tanítómesterének.

Ami azt illeti, már a méltó hely kiválasztása sem bizonyult egyszerű feladatnak. Lehetséges helyszínként felmerült a Kossuth tér, a mai Erzsébet tér, sőt egy kósza ötlet erejéig még a Hősök terén lévő millenniumi emlékmű lebontása is szóba került - idézi Pótó János a Históriában egy évtizeddel ezelőtt megjelent tanulmányában. Végül a Dózsa György úti helyszín győzött: a Vilma királynő út torkolatával szemben, a Madách-szobor talapzatának helyén tervezték elhelyezni a művet.

Az ezt követő események szinte szatírába illenek. A szoborbizottság zártkörű pályázatot hirdetett, melyre a huszonöt meghívott vezető szobrászon kívül néhány önjelölt is benevezett. Az eredmény azonban siralmas volt, Pongrácz Kálmán, az - akkor már - Fővárosi Tanács V. B. titkára az alábbi elhíresült szavakkal írta le a helyzetet: A harminc pályamű között van olyan, amelynek ha a fejét letakarjuk, akkor Petőfit ábrázolja. Vannak eltorzított alakok, olyanok, amelyeknek készítői ellen mindjárt vizsgálatot kellene indítani.

Mit volt mit tenni, négy pályázó meghívásával újabb fordulót írtak ki. A csúfos csúszást azonban már nem lehetett megakadályozni, 1950. december 18-án, a tervezett avatás napján csak azt hirdethették ki, hogy a nagy mű megalkotására Mikus Sándor bizonyult a legméltóbbnak. Az újabb születésnapig hátralévő egy év lázas munkával telt: míg Mikus a szobron dolgozott, az arra hivatottak módosították a tervet. Ekkor derült ki, hogy a szobor talapzata egyben felvonulási dísztribün is lesz, ezért ki kellett alakítani magát a felvonulási - ekkor értelemszerűen Sztálin - teret is: némileg kisebb lett a Városliget, eltűnt a föld színéről a Regnum Marianum-templom, és - igazodva a hatalmas térség arányaihoz - hatról nyolcméteresre nőtt a készülő szobor is.

1951-ben december 16-ra esett az utolsó vasárnap Sztálin születésnapja előtt. Délelőtt tíz órakor nyolcvanezer dolgozó jelenlétében avatta fel Révai József a szobrot, amely talapzatostul tizennyolc méternyire emelkedett a város fölé. A tribün tardosi és tatai kristályos nemes mészkőből készült, a szobor bronzból (bár a gondos szervezők az első pályázat idején a szükséges mennyiségű ruskicai márványt is beszerezték). Hogy a szükséges hatvanöt mázsa bronz honnan került, arra Révai beszédében csak egyetlen rövid utalást találunk: Az uralkodó osztályok nemzeti hőseinket a maguk képére formálták, törpéket neveztek ki nemzeti nagyságokká, werbőczyk, rákosijenők, prohászkák képmásaival csúfították el fővárosunkat és országunkat. Mi ezt jóvátesszük.