Tulajdonképpen mindig sejtettem, hogy lappang valahol egy közös ősforrás, valami titkos szakirodalom, amelyből apai nagyanyám - akárcsak a generációjába tartozó legtöbb asszony - a konyhaművészetét élete végéig jellemző háborús recepteket merítette. Nekem például már örökre egzotikus íz marad a jó zöldséges, pikáns, makarónival tálalt vadas, hiszen nagyanyám repertoárjában csak a tejföllel ízesített hamis vadas szerepelt, zsíron pirított krumpligombóccal. És persze tudott csinálni hamis gulyást, hamis mézest, hamis gesztenyepürét is, sőt ha kedve tartotta, sütött akár kenyeret is odahaza, gázon.

Szóval gyanítottam, hogy itt nem pusztán a sváb génekből fakadó hihetetlen leleményességről van szó, hanem ez a rafinált spórolás valahogy része lehetett a két nagy háborút is átélt háziasszonyok közös kultúrkincsének. A gyanú azonban csak most lett bizonyossággá, hogy megnéztem a Magyar Nemzeti Múzeum új, Női sorsok a huszadik században című kiállítását. Egy tárlóban ugyanis ott sorakozik minden mű, amelyből nagyanyám és kortársai ihletet meríthettek: a Szegény ember gazdag konyhája (avagy Hogyan csökkenthetjük háztartási kiadásunk összegét felére), a Háztartásgazdasági tanácsadó a Meinl Gyula Rt. kiadásában, a Filléres főzés és hústalan napok (Madár Imréné száz aranytanácsa és százötven receptje) és persze a Háborús szakácskönyv.

Ferencziné dr. Sedlmayr Krisztina és Sallayné dr. Peterdi Vera olvasatában a XX. század a fűző szorítása elleni lázadással, a kényelmes reformruhával kezdődik, és a hűtőre tűzött Csók, Anya cédulával ér véget. A kettő között, egy hosszú folyosón és két teremben ott van minden: család, háztartás, munka, politika. A látogató silabizálhatja a tárlókban kiállított dokumentumokat, elolvashatja az első feminista szervezet alapító jegyzőkönyvét, nézegetheti a századelő ruháiba öltözött lányok és asszonyok képét, rémüldözhet a harmincas években dívó kalapok láttán.

Mit tegyek, én mégis az enteriőröket szeretem a legjobban. Igaz, eltelik néhány perc, amíg rájövök, hogy a kelengyével megrakott sublót, a babasarok, a pipereholmival zsúfolt gyönyörű tükör, no és a harmincas éveket idéző konyha nemcsak a manapság egyre több csatornáról ömlő régi magyar filmekből ismerős, hanem ezek a tárgyak még az én gyerekkoromban is ott lapultak a gyorsan modernizálódó polgári otthonokban. A fekete fotókartonra ragasztott, cirádás szélű fényképek akár a nagymamám albumából is ide kerülhettek volna, a postáskisasszony munkahelye a család pártában maradt nőtagjainak hivatalnokoskodással töltött ifjúkorát idézi.

Az utolsó terem, a legutóbbi fél évszázad összefoglalása már csak jelzésekkel operál: mi, huszonötön felüliek félszavakból is értjük egymást. A fiatalabbaknak pedig a Patyolat, az üzemi bölcsőde és a Nőtanács éppúgy történelem, mint Glücklich Vilma szüfrazsettmozgalma. Vagy mint a hetvenes évek elején kapott Kis postás játék, amelyből néhány nap alatt kifogytak a játék ajánlott és táviratblanketták, a játék borítékok és a játék bélyegek, és nem maradt belőle más, mint a játék stempli, amely még most is ott hányódik valahol a kidobhatatlan kacatok között.

N. Kósa Judit

Népszabadság, 1997. december 5.