A Dreher gyár ezerötszáz dolgozója üzemi ellátásban kapja meg nemcsak saját, hanem családtagjainak napi kenyéradagját is - adta hírül 1945. november 14-én a Szabad Nép, hozzátéve, hogy emellett az üzem munkásainak hetente két kiló liszt, némi szappan, paprika és hagyma is járt, sőt a három éven aluli gyerekek és a terhes anyák három deci tejhez is hozzájuthattak. Nem beszélve a ruhaszövetről, amelyet a piszkos munkát végzők esetében egy-egy öltözet munkaruhával is kiegészített a gyár.

Nagy kincs volt akkoriban a ruhaanyag. Nem véletlen, hogy a rögtönítélő bíróság egy nappal korábban halálra ítélte Honti László szabósegédet, aki november 5-ről 6-ra virradóan betört Kosári János szabómester Verseny utca 10. alatti üzletébe, és onnan értékes ruhaneműket lopott.

Az árak eközben egyre feljebb mentek: a Beszkárt deficitjének enyhítése érdekében a kereskedelemügyi miniszter és a polgármester hozzájárult, hogy november 15-től kétszáz pengőbe kerüljön egy villamos-átszállójegy. Az arcképes havi bérletekért ekkortól tizennégyezer, az arckép nélküliekért huszonnégyezer pengőt kértek.

Hogy mennyi tizennégyezer pengő? Nos, mint az a november 14-i Szabad Nép egyik színes riportjából kiderül, ennyi pénz a sváb- (pontosabban már Széchenyi-)hegyi Majestic szálló föld alatti luxuséttermében egy adag libatepertőre sem lett volna elég, ott ugyanis tizenhatezret kóstált egy tányérnyi. A hotel étterme, amely alig egy évvel korábban még a Gestapo főhadiszállásaként működött, ekkortájt víg éjszakai élet színhelye volt. A törzsközönség ötezer pengős szőlőt majszolt, kétszázért evett hozzá egy fél szelet lágy kenyeret (ne feledjük: ennyiért már át is szállhatott volna a Beszkárt egyik viszonylatáról a másikra), huszonötezerért öblítette le egy üveg burgundival vagy szürkebaráttal. Ehhez képest bagatell a szobák nyolc-tízezer pengős ára, pláne, hogy ennyiért már be is fűtöttek.

Gondolom, nem csodálják, hogy ilyen árak mellett nem a Dreher gyár dolgos kezű munkásai népesítették be éjszakánként a Majestic Szállót. A Szabad Nép cikkírója nem habozott nevesíteni a törzsközönség legjelesebbjeit: tőzsdelovagokat, nagyvállalkozókat, gyárosokat és mágnásokat tűzött tollhegyére, csupa mihasznát, akik nappal alszanak, amikor más dolgozik, és akiknek kártyacsatáin százezrek és milliók cserélnek órák alatt gazdát.

Nem volt ez így jól. Különösen, hogy az újság hírei szerint a tankönyvek bolti árát épp ekkor az alapár négyszázszorosában állapították meg, a községi pótadó a korábbi évek ötvenszázalékos rátájával ellentétben száz százalékra emelkedett, s hogy a november havi alapélelmiszer-jegyek nyolc szelvényére lehetett egyetlen doboz Szikra gyufát kapni. A nyomorgó írók anyagi helyzetének javítása érdekében még pártközi ankétot is rendezett a Magyar Írószövetség kezdeményezésére a kommunista, a szociáldemokrata, a radikális és a parasztpárt.

Hogy a Majesticben tivornyázó élősködők meddig űzhették gyanús üzelmeiket, arról csak sejtéseim vannak. Feltehetően a Szabad Nép leleplező írását követően hamarosan vége szakadt a víg életnek. De hogy az írók ügye egy kicsit nehezebben oldódott meg, arra bizonyíték a Szabad Nép éppen egy évvel későbbi, 1946. november 14-i száma, amely arról ad hírt, hogy Kmetty János festőművész, kommunista fővárosi képviselő indítványozta: minden budapesti kerület adoptáljon egy nehéz körülmények között élő írót vagy művészt az állami V. fizetési osztálynak megfelelő javadalmazással.

N. Kósa Judit

Népszabadság, 1997. november 14.