A bauxitbeton az nagyjából olyan, mint a könnyező házigomba, az aknázómoly meg a turáni átok. Az ember például dalolva vesz lakást egy málló vakolatú házban, ha közben a fülébe súgják, hogy a szomszéd épület ugyan szépen ki van glancolva, de csak azért, mert az bauxitos. A gyanakvóbbja meg sem elégszik a becsületszóval, vásárlás előtt felhívja a bauxitvonalat, ahol a nyilvántartásból kikeresik, fellelhető-e az alattomos anyag kiszemelt otthonában. Pontosabban: azt megtudhatja, szerepel-e a vágyott lakhely a nyilvántartásban.

A nevezetes lista épp a napokban ünnepli harmincadik születésnapját. 1967 októberének utolsó napjaiban rendelkezett arról a Fővárosi Tanács, hogy városszerte fel kell mérni, hány épületet fenyeget időzített bombaként a beleépített bauxitbeton. Alig egy évvel korábban történt ugyanis, hogy egy hatalmas Rákóczi úti bérpalota egyik lakója - szerencse a bajban, hogy épp a Műegyetem egyik statikával foglalkozó professzora - felfigyelt egy repedésre, amely a kazánház falán tátongott, és egyetlen nap alatt negyven centiméterrel nőtt. A ház tatarozása ötmillió (békebeli) forintba került, és egy évnél is tovább tartott. Ráadásként felhívta a városvezetés figyelmét a bauxitbeton különös természetére.

A bauxitcement a harmincas-negyvenes években - tehát a fővárosi bérházépítés második nagy hulláma idején - kifejezetten divatos anyagnak számított, ugyanis a belőle kevert beton roppant gyorsan szilárdult. Ezért aztán nemcsak új házak építésénél, hanem a világháborús ostrom nyomainak eltüntetésekor is használták. Az akkoriban dívó emeletráépítések, födémcserék, óvóhely-megerősítések kedvenc anyaga volt. Azt azonban aligha lehetett sejteni, hogy a praktikus és olcsó bauxitbeton hamarosan visszaüt: az egyre szennyezettebbé váló pesti levegő, a benzingőz, vagy - mint a Rákóczi úti ház esetében - a metróépítés miatti rázkódás következtében porlani, morzsálódni kezd. Hogy mekkora volt a baj, annak illusztrálására elég megnézni a Fiumei úti tébé (OTI, SZTK) -székházat, amelynek mai, tömzsi és ormótlan tornya a hatvanas évekig jóval magasabb és elegánsabb volt - csak éppen az építésekor felhasznált bauxitbeton miatt sürgősen meg kellett kurtítani. A felismerést tett követte. A tanács gyorsan lépett, és szakemberei megkezdték harminchatezer fővárosi kezelésben lévő ingatlan átvizsgálását. Az eredmény meghökkentő volt: csaknem ezret találtak, amely részben vagy egészben bauxitbetonból készült. A gond persze a nyilvántartás elkészítésével még nem oldódott meg. Hamarosan szabályok születtek, eldöntetett, milyen gyakran kell felülvizsgálni a különböző kategóriákba sorolt bauxitos épületeket, mikor mit kell javítani, cserélni.

Ezután jó negyedszázados csend következett, amely egészen addig tartott, ameddig az önkormányzatok belefogtak a gyors ütemű lakáseladásba: a bérlőkből lett tulajdonosok, akik korábban csak morogva kerülgették a falakat kopogtató embereket, meg az őket követő IKV-kőműveseket, később saját bőrükön tapasztalták, milyen sokba is kerül a bauxitbeton...

N. Kósa Judit

Népszabadság, 1997. október 31.