Az ember, ha kézbe kap egy színes fotókkal teli képeskönyvet, él a gyanúperrel, és gyorsan hátra lapoz, hogy a mutatók és az irodalomjegyzék segítségével tesztelje a szerzőt. Nos, a Budapesti vásárcsarnokok a századfordulótól napjainkig című kötet zavarba ejtően jól állta ki a próbát: a felhasznált irodalom nagyjából száz tételét három sűrűn szedett hasábon sorolja fel Nagy Gergely, aki alkotótársaival a Csarnok és Piac Igazgatóság megbízásából, az F. Szelényi Ház gondozásában adta közre ezt a minden, amit a budapesti csarnokokról tudni érdemes típusú könyvet.

Mindazok, akik a csarnokokban járva kizárólag a vöröslő húsokra meg a színpompás zöldségekre összpontosítják a figyelmüket, a könyvet olvasva elcsodálkozhatnak azon, hogy a pesti vásárcsarnokok léte cseppet sem magától értetődő, hanem egy múlt század végi vívmány. A főváros vezetőinek fél évszázadba telt, hogy a nyugat-európai példákat követve vásárcsarnokokon keresztül szervezze meg az egyre növekvő lélekszámú város ellátását, megszüntetve egyúttal a folyamatos fertőzésveszélyt jelentő, kaotikus piacokat.

A könyvből egyébként azt is megtudhatjuk, hogy míg az angolok és a franciák a különböző árufajták kereskedelmére építettek különálló csarnokokat, a németek - és így később mi is - a területi elvet, azaz a központi és a hozzá kapcsolódó kisebb vásárcsarnokok felépítését preferálták. Azt viszont, hogy tőlünk nyugatabbra sem ment minden zökkenők nélkül, mutatja egy érdekes adalék: a hírneves Covent Gardenben 1859-ben a Royal Opera House, azaz a királyi opera nyitott virágpiacot, hogy e vállalkozás révén egészítse ki bevételeit. Az üzlet azonban, fájdalom, megbukott, annak ellenére, hogy London már akkor is hatalmas metropolis volt. A múlt század végén négy és fél millió lakosa évente másfél millió mázsa halat és több mint kétmillió mázsa húst fogyasztott, nem beszélve a csaknem tizenegymillió mázsa zöldségről és gyümölcsről; ám a fentiekből úgy tűnik, a virágnak nem volt igazi keletje. (Az adatokat érdemes összehasonlítani a párizsiakkal, hogy lássuk, mennyire különbözően étkeztek a Csatorna két oldalán: a két és fél milliós Párizsban 0,27 millió mázsa hal és 1,7 millió mázsa hús fogyott ugyanebben az időben.)

Miközben Európa többi részén már szervezett keretek között, hatalmas csarnokokban vásároltak a polgárok, mifelénk kerek negyedszázadon át csak a huzavona folyt. 1872-ben dolgozták ki az első tervezetet a központi, és a hozzá kapcsolódó kisebb vásárcsarnokok felépítésére, és éppen huszonöt évvel később, 1897. február 1-jén kezdődhetett meg az árusítás a Vámház mögött, az egykori Sóház telkek helyén. A közbenső időben született vagy egytucatnyi tervezet, lefolytattak sok százórányi városházi vitát, a mind népesebb város pedig látványosan kinőtte a köztereket és a rakpartot beborító, piszkos és büdös piacokat.

Mindez persze nem jelenti azt, hogy - a könyvben Szelényi Károly fotóin megcsodálható - , pompás, Petz Samu-féle épület elkészültét egyöntetű lelkesedés fogadta volna. Az Ország Világ korabeli tudósítója például egyenesen elemi csapásnak minősítette a kofákat ketrecbe kényszerítő, tiszta és rendes vásárcsarnok létrejöttét.