A Fidesz szempontjából a választások után két kérdést érdemes feltenni: 1. miért veszítettek?; 2. miért úgy, ahogy? Az első kérdésre ezúttal nem kísérlem meg a választ, hogy úgy mondjam, nincs még meg hozzá a kellő távlat. A második kérdés megválaszolása ellenben talán ilyen rövid idő eltelte után is megkísérelhető. Már csak azért is, mert vadonatúj jelenséggel állunk szemben, és úgy illő, hogy az új dolgokat felbukkanásuk pillanatában próbáljuk megragadni. Ez a vadonatúj jelenség a párt-Fidesz eltűnése és a mozgalmi Fidesz hirtelen felbukkanása a két választási forduló között. Azt a titkot kellene megfejtenünk (mert titokról van szó, ez kétségtelen), hogy honnan a csodából jött létre szinte a semmiből egy százezres-milliós tömegmozgalom, és ez a - választások után intézményesülő - mozgalmi Fidesz valójában mit is jelent.

Javaslom, hogy ne elégedjünk meg a kényelmesen könnyű válaszokkal. Például az ilyenekkel: a Fidesz körömszakadtáig ragaszkodott a hatalomhoz, s azt furmányos eszközökkel (akár a választási csalásról szóló népi felvetések hallgatólagos támogatásával) igyekezett megtartani. Vagy: a Fidesz az elmúlt négy évben lerombolta a parlamentarizmus és az alkotmányosság alapjait, választási vereségét az alkotmányosságot pártoló erők összefogása okozta. Vagy: a Fidesz valójában populista párt, amelynek semmilyen fontos politikai kérdésben nincs mondanivalója, s a mondanivaló-hiányt retorikával és kommunikációval igyekezett pótolni. És így tovább és így tovább.

Az elmúlt hetekben született elemzésekben rengeteg igazság van, és magyarázzák is részben, hogy a Fidesz miért veszített. De nem magyarázzák meg, hogy miért így veszített, és mit fejez ki a mozgalmiság. A Fidesz titka pedig igazából ebben rejlik. Saját magában, nem pedig abban, hogy hipp-hopp előállították a sajátos magyar Forza Hungáriát. A külhoni mintáknak persze nagyon is komoly szerepük lehet, de a lényeg mégsem ez. Hanem az, hogy a Fidesz a mozgalommá szerveződéssel - mivel náluk nincsenek véletlenek - ismét üzenni akar valamit. Amit többféleképpen értelmezhetünk.

A mozgalom szervezése valójában sajátos módja egy, mégpedig nem is akármilyen méretű kudarcnak. A Fidesz még ellenzéki korszakában, 1996-ban hirdette meg A polgári Magyarországért című programját. Ennek szellemiségében, majd a későbbi szövegekben is nagyon erős szándék mutatkozott az ún. kiegyensúlyozásra, ami valójában egy egyértelmű premisszára épülő következtetést jelent. A premissza: Magyarországon a sajtó és a média nagy része a "balliberális" erők kezén van "történelmi" okokból. A jobboldalnak ilyen körülmények között nincs meg a versenyegyenlősége, ezért - ez a következtetés - a fennálló médiaviszonyokon sürgősen változtatni kell, valamiféle egyenlőséget kell teremteni a két tábor emberei között. Vagy úgy, hogy egy adott orgánumon, tévécsatornán belül kialakul valamiféle paritás, vagy úgy, hogy új orgánumok jönnek létre, amelyek a kormány szócsöveiként működnek. Minden, ami 1998 és 2002 között történt, ebből a kiindulópontból fakadt. A Fidesz-kormány új lapokat hozott létre, s bizonyos televíziók, rádiók az ő hangján és érdekében szóltak.

Az említett premisszának is van egy premisszája: az, hogy a politika formálása nem pusztán a parlamentben és az intézményes szférában dől el. Hiába van ugyanis a kormánynak parlamenti többsége, legitimációja, mit sem ér vele, ha a parlamenten kívül, a közvéleményben nem megfelelő a támogatottsága, ha a hangját nem tudja kellőképpen érvényesíteni. A Fidesz köreiben régóta szenvednek az úgynevezett közvélemény-formáló értelmiség hatalmától. S mivel a Fidesz úgy ítélte meg, hogy a bal- és liberális oldalnak van ilyenje, kormányzása kezdetétől irányt vett egy saját közvélemény-formáló értelmiség kinevelésére.

A Fidesz természetesen nem téved a premissza premisszájában. A politikának valóban vannak úgynevezett informális szférái, kapcsolati hálói, amelyek akár keresztbe is metszhetik a formális-intézményi struktúrákat. Az Antall-kormány idején már megtapasztalta ezt az akkori jobboldal, amely gyakran adott számot abbéli érzéséről, hogy - a közvélemény-formáló támogatása nélkül - sokszor nem is érzi, hogy hatalmon van. A probléma nem is ebben van, hanem abban, hogy egy ilyen felismerésből mi következik. A Fidesz úgy döntött, hogy lerombolja, vagy legalábbis saját igényei szerint megpróbálja újraépíteni ezeket a közvélemény-formáló hálózatokat. Hatalmi jogosítványaira és kormányzati mivoltára hivatkozva benyújtotta igényét, hogy ahogyan ellenfeleinek is, neki is legyen saját sajtója, médiája, közvéleménye. Még egyszer mondom: a kiindulópont annyiban helyes, hogy a mindenkori politika nemcsak a pártok és a parlament dolga, abban masszívan részt vesz - a maga eszközeivel - az értelmiség is. De azon már mélyen el kell gondolkodni, hogy a konkrét magyarországi viszonyokra igaz volt-e az a tétel, hogy a médiumok nagy része ab ovo baloldali és liberális.

A Fidesz ez utóbbin egy percig nem gondolkodott el. Túlságosan beleszeretett abba az eszmébe, hogy a jobboldalnak történelmi hátrányai vannak Magyarországon, és ezeket a hátrányokat - lehetőleg záros határidőn belül - ő hivatott felszámolni. Ráadásul a jogcímet is megfellebbezhetetlennek érezte, hiszen - mint azt a miniszterelnök egy 1998-as interjújában kifejtette - a baloldali közvélemény-formáló hálózatok és kapcsolatrendszerek még a régi rendszerben jöttek létre, és eredendően antidemokratikusak. A Fidesz a demokrácia helyreállítása és az igazság megteremtése nevében csinálta, amit csinált. Az ellenfél antidemokratikus módon létrejött kapcsolatrendszereivel és informális hatalmával szemben demokratikus módon próbálta kiépíteni a maga klientúráját. Ez volt az ő kezdeti megfontolásuk, és ennek jegyében tették meg összehangolt lépéseiket.

Kezdettől fogva baj volt azonban a "kiegyensúlyozással". A sokat bírált és kárhoztatott balliberálisok - természetesen - nem fogadták el a fenti kiindulópontokat, leginkább az "antidemokratikus kiválasztódás" fideszes tézisét. Valljuk be, ez eléggé sértő és megalázó megállapítás is. Nyilvánvalóan nem segíti az egyensúlyteremtést, ha az egyik tábor a másikat nem demokratikusnak fogja fel. Ez persze nem ritkaság a politikában, de olyan esetben, amikor valaki egy egész kialakult struktúrába próbál új elemeket vinni, minimum nem elegáns az ellentábor ilyen típusú megbélyegzése.

Az egyensúly-teremtési törekvések persze 1998-tól beindultak, de igazi áttörést nem hoztak. A Fidesz körül létrejövő lojális orgánumok, médiumok és véleményformáló körök igazából nem tudtak partiba kerülni az általuk olyannyira kritizált baloldali és liberális műhelyekkel és körökkel. A Fidesz nagyon korán fölismerte azt, hogy viszonylag csekély a piaci hatásuk az egyensúlyteremtés jegyében létrehozott új, jobboldali véleményformáló köröknek és lapoknak. Véleményem szerint ebből is következett, hogy a Fidesz kormányzása elejétől próbálkozott a közbeszéd folyamatos tematizálásával. Ezt sokan félreértették és -értik. Nem értették, miért viselkedik úgy a kormány, mintha ellenzékben lenne. Nos, azért, mert a Fidesz és a kormány egy pillanatra sem érezte úgy, hogy "biztonságban" lenne, sőt ellenkezőleg: közvéleményi hátország nélkül voltaképp üres többségnek érezték kormányzásukat. Nagyon hamar érzékelték, hogy az önálló jobboldali értelmiség kinevelése nem töri meg a baloldali és liberális értelmiség - a Fidesz számára nyilvánvalónak tűnő - közéleti hegemóniáját. Ezért a Fidesz valójában levonult erről a terepről. A közbeszéd tematizálásának új műfaja azért volt fontos a Fidesz számára, mert egy nem birtokolt kompetenciával (a közvélemény formálása) szemben egy létező kompetenciát tudott szembeállítani. Fontos volt ez a saját emberei szempontjából is, akik közül sokan nyilvánvalóan szívesen látták volna, ha a Fidesz a sajtóban és a médiában jóval dominánsabban van jelen. A közbeszéd tematizálása sikert jelentett egy olyan helyzetben, amikor a Fidesz egyébként sikertelen volt. A kommunikációban elért sikerekkel feledtetni lehetett, hogy a párt az egyik legfrontosabb céljában, az egyensúlyteremtésben, kudarcot vallott.

S a közbeszéd sikeres tematizálása egészen a választások első fordulójáig tartott. Akkor azonban kiderült, hogy már nemcsak az egyensúlyozás, hanem a tematizálás is kudarcos volt. S itt érkezünk el a mozgalom problémájához. A Fidesz számára egészen egyszerűen kimerültek azok a lehetőségek, amelyek segítségével még egy ciklusra kormányzati pozícióban akart maradni. Be kellett látnia, hogy a sajtóviszonyokat nem tudja átformálni, s a közbeszéd tematizálásával sem tud elegendő embert a maga oldalára állítani. Bármennyire furcsa is: a Fidesz e két területen mutatott teljesítményével aktivizálta az ellenoldalt, és az ellenoldal az utolsó hónapokban eltanulta a Fidesztől a rendkívül tudatos, összehangolt és főként hatékony cselekvést.

De a mozgalmiság nem pusztán azért "érdekes", mert két kudarc belátásából adódó logikus lépés. (El is maradhatott volna persze ez a lépés, ha a Fidesznek nem lennének országátalakító ambíciói. De vannak.) A mozgalmiság mint újfajta szerveződési mód valójában a Fidesz új társadalommodelljének próbaköve is. Ez a társadalommodell bizony nem igazán tud mit kezdeni a másik Magyarországgal. Nem véletlen, hogy a Szövetség a Nemzetért nevű mozgalom alapításakor a volt miniszterelnök egy külön bejáratú, saját nyilvánosság létrehozására szólított fel. Mintha ez a felszólítás és az utóbbi hetek eseményei az irányba mutatnának, hogy az elkövetkezőkben minden másnál fontosabb lesz a Fidesz számára egy teljes jobboldali pólus megteremtése, amely viszont kevéssé érintkezik a baloldallal. Ezt talán nem túlzás pillérdemokráciának nevezni, amelyben a bal- és a jobboldal nem pusztán pártokat, hanem társadalmi csoportokat, kultúrákat és értékeket meghatározó fogalom is.

A mozgalom voltaképpen egy új társadalmi modell kikényszerítésének eszköze. A probléma az, hogy ez nem a jobboldal önálló játéka. A következő parlamenti ciklusban a kormánypártoknak nem pusztán kormányozniuk kell majd, de a Fidesz mozgalmi tematizációjához is viszonyulniuk kell. A Fidesz nem veszett el, csak - ismét - átalakult. A kétpólusú pártrendszert már létrehozta, most irányt vesz a pillérdemokrácia felé. Az ellenoldalon előbb-utóbb körvonalazódnia kell valamiféle alternatív társadalommodellnek. Ez hatalmas feladatot ró az MSZP-re, amely az elmúlt tizenkét évben nem volt túl erős víziókban és modellekben.