Most, amikor az ember írását kifogásoló olvasó egyetlen szóba sűrítve lesújtó véleményét azt harsogja a telefonba, hogy maga is egy paparazzo, némi elégtétellel látom: a polgárok életét hiénaként marcangoló média egy korábbi képviselője, a Svábhegyi Értesítő már 1911-ben komoly szerepet játszott egy kínos válóperben.

Történt ugyanis, hogy egy budai úr, miközben neje az Adrián hűsölt, kiköltözött barátnéja hegyvidéki nyaralójába, és így neve hamarosan megjelent a lap hasábjain, a svábhegyi lakosok sorában. Amiből nemcsak a gyors válás következett, hanem a tanulság is, miszerint a sajtóval nagyon kell vigyázni.

A Svábhegyi Értesítőnek az esetet taglaló, kifejezetten büszke hangú cikkét a most megjelent Hegyvidéki fotográfiák című kötet idézi. A mai XII. kerület 1847 utáni száz évét felidéző munka nem nyújt ugyan forrásként is könnyen használható, széles körű adatbázist, de lapozgatása kitűnő szórakozás. Az egykor néptelen vidék sűrűn beépített városrésszé átalakulásáról minden összehasonlító ábránál, ilyen volt - ilyen lett fotográfiánál többet mond például egy idézet, amelyből kiderül, hogy 1847-ben a városi közgyűlés a csőszöket (...) kötelezte, hogy a kerületök nevét táblára jelölve alkalmas helyen ez idén is kitüzzék.

Egyébként ezek azok a nevek - mint Szépvölgy, Csatárka, Zöldmál, Kútvölgy, Orbánhegy, Pasarét, Tündérhegy stb. -, amelyek emlékét hosszú időn át csak az utak, intézmények őrizték, de most újra láthatók az utcanévtáblákon.

Akár hiszik, akár nem, a budai hegyvidék ötven-száz, pláne százötven évvel ezelőtt kifejezetten egészséges klímájú hely volt. Siklósi Károly 1858-ban még így írt: e tájék, változatosságai, szépsége és varázsa miatt egy kis Schweiz hirében áll Magyarországon, amit csak megerősít a Budai Napló szerzőjének 1924-es, Farkasréttel kapcsolatos zsörtölődése: A legszerencsétlenebb idea volt Budapest Riviérájára építeni a temetőt. Igaz, hogy specialitás és talán a világon sehol sincs klimatikus temető, sajnos azonban a beteg csak ugy juthat e pompás, szélmentes helyre, ha előbb meghal.

Persze botorság volna azt hinni, hogy a Hegyvidéken semmi hiba nem akadt. 1911-ben a Pesti Futár már a vendéglátóhelyek színvonalának rohamos romlásáról számolt be, mondván, hogy az étel már émelygős, margarinos, a bor keresztelt és az árak, haj az árak évről évre, amint uj fű hajt. Ehhez képest szikár kordokumentum a húszas évek inflációját idéző reklámcédula, amely tudatja a nagyérdeművel, hogy az auto- és fiakker-gummi vulkanizálással is foglalkozó Tóth Sándor húszezer koronáért hócipőkéreg-javítást, tízezerért sárcipősarkalást vállal.

A különféle kuriózumokat még hosszan lehetne sorolni, mondjuk a Nagyenyed utcai házak emeletén magukat köpködéssel szórakoztató polgároktól egészen az Erzsébet szanatóriumban haldokló leány és vőlegénye, a nap mint nap arra repülő pilóta szomorú históriájáig. Engem azonban, megvallom, az érdekel legjobban, elérte-e célját az az ifjú, aki 1901-ben a következő szöveggel küldte el a Budagyöngye Kávéházat ábrázoló képeslapját: Pá sokszor csokol a kire te nem is gondolsz, különben felkeresnél! Találd ki!!A Széll Kálmán (ma Moszkva) tér 1940-ben