Volt nékem egy kedves barátom, akinek öt, a pesti bölcsészkaron eltöltött év elég volt ahhoz, hogy utána elvonuljon az Őrségbe kipróbálni, valóban gyógyír-e a lelki bajokra a rousseau-i magány. Mondanom se kell, hogy pár hónap múltán már megint a Körúton volt látható, hiszen kellő felkészültség nélkül döntött a remetelét mellett. Nem olvasta például dr. Incze Gábor pamfletjét, amely A nagyváros uniformizáló és morális hatása címmel jelent meg 1935-ben Nagybányán. Abban ugyanis - egyéb életbölcsességek mellett - a következő passzus is olvasható: Nagyot mondó öregek, mesélő nénikék, vadászatok, kirándulások, bőség tejben, húsban, lakomákban, mind-mind csábító részletek messziről. Közelről azonban rettenetesen unalmas egyhangúság az ilyen élet, az örök állandó ugyanaz, bágyaszt, kimerít.

Anélkül, hogy untatni akarnám az olvasót, röviden megkísérlem összefoglalni dr. Incze téziseit a nagyvárosi létről. A jeles szerző a Pest feketére fest szállóigéből kiindulva hasonlítja össze a vidéki és a fővárosban folyó élet hatását az egyes emberre, hogy végül merész fordulattal arra a következtetésre jusson: Morál, szeretet, jól felfogott belátás még senkit sem nivellált, nem uniformizált, de az uniformálizmus, néha éppen a mechanikus nagyvárosiság kényszerítő erejével morálissá teszi az embert. Ebben áll a nagy városnak - nem a kultúrhivatása! hanem - az embereket felebaráttá alakítása, krisztianizálása. Ami szabad fordításban annyit tesz, hogy Pest nem is fest olyan feketére.

De nem ez a lényeg. Dr. Incze mélyen szántó okfejtését olvasva mintegy mellesleg remek dolgokat tudhatunk meg a késői húszas évek Budapestjéről. Amikor például leírja első, traumatikus találkozását a fővárossal, képet kaphatunk a korabeli közlekedés borzalmairól is: ...a Nemzeti Múzeumban voltunk. A villanyosok rettenetesen száguldottak az Arany János szobor előtt, attól féltem, hogy valamelyik megvadulva áttöri a vasrácsot és felszalad a lépcsőn, oda, ahol Petőfi szavalta a Talpra, magyar!-t. Kavargott, szédült a fejem. A kertben tengernyi gyermek ugrált, játszott, labdázott, futkározott. Mindeniken matrózblúz volt. A matrózblúzt otthon nem nagyon viselték, legfeljebb a nyaralók... Mondanom sem kell, hogy szerzőnk még aznap délután matrózblúzt kért édesanyjától.

Vagy vegyük a világvárosi szokásokat, s velük az uniformitás diadalát: Itt mindenki egyforma, itt mindenkinek engedelmeskednie kell az utca rendjének vagy a házirendnek. Itt a rend vagy nevezzük felebaráti szeretetnek, megköveteli, hogy 10 óra után ne zongorázzunk vagy ne recsegtessük a tölcséres rádiókészüléket az alattunk, vagy felettünk lakóknak bosszantására...

Istenem, hol van ma már a tölcséres rádió és hol a felebaráti szeretet? És hol az a kor, amikor még pusztán a vidéki atyafiak baráti évődése volt, hogy Pesten még a verebek is feketébbek a szárnyaikra rakodó kőszén porától?

N. Kósa Judit

Népszabadság, 1997. szeptember 26.