Moldova szerint létezik egy titkos sillabusz, amelyben a helyhatóságok számára előírják, kikről nevezzék el az utcákat, iskolákat, anyaotthonokat és kutyamenhelyeket. A besorolhatatlan objektumok obligát névadója, tudjuk jól, Lakinger Béla, az abádszalóki hős.

Mindez persze csak vicc, de a polgár jó ideig törheti a fejét, amíg rájön, hogy vajon miért pont azt a nevet kapta egy-egy utca, amelyik végül neki jutott. Budapesten például sokáig tartotta magát a nézet, hogy ha egy névadóról nem tudjuk, ki volt, akkor minden bizonnyal a munkásmozgalomban jeleskedett. A rendszerváltozás idején aztán lett nagy csodálkozás, mert az utcanevek egy része szilárdan tartotta magát. Ennek persze két oka lehet: néhol az önkormányzat kegyelmezett meg a helyi jelentőségű mártíroknak, míg másutt némi kutakodás után kiderült, hogy a kommunistának vélt alak tekintélyes természettudós, netán a kerület macskáiról verset író költő volt.

Örömmel jelenthetem, immár véget ért a bizonytalanság kora. Gömbös Tamás nemrégiben megjelent könyvéből, az Akikről Budapesten utcát neveztek el című kötetből ki-ki megtudhatja, mivel is foglalkozott az a temérdek nagy ember, akiknek emlékét egy-egy - olykor több - fővárosi közterület őrzi. Több mint ezer életrajz sorakozik a mű lapjain, Abától egészen Zsoltig. Aki például azt hitte eddig, hogy a VII. és a XX. kerületi Csányi utca ugyanaz, az most rájöhet, téved, hiszen a pesterzsébeti névadó Dániel volt és mérnök, míg az erzsébetvárosi László és huszár. Rottenbillerről megtudhatjuk, hogy Lipót volt, Rádayról pedig hogy Gedeon, illetve báró. Abonyi Lajosról ehelyütt csak annyit árulok el, hogy az eredeti neve Márton Ferenc volt: olyasmi lehet ez, mint Zalka Máténál a Liget.

Ha a könyvet lapozgatva az ember már az összes, általa ismert utcát végigvette, érdemes csak úgy találomra felütni a névsort. Erősíti az önbizalmat és kitartó, serény munkára serkent a feltevés, hogy talán Kolbányi Géza repülőgép-tervező, Illek Vince újpesti plébános, vagy éppen Guckler Károly erdész sem sejtette, utcát nevez majd el róla a hálás utókor.

A baj csak az, hogy mint a legtöbb adattár, a Heraldika Kiadó kiadványa is az egyszeri, gyorsan múló állapotot rögzíti. Passzusaiból persze sokféle következtetés vonható le, ha türelmesek vagyunk a kerület szerinti mutató ugyan-is nagyon hiányzik belőle, akár az egyes városrészek önkormányzatainak névadási szokásairól is pontos képet kaphatunk. Igen ám, de a dolog akkor volna igazán érdekes, ha a birtokunkban volna egy hasonló kötet azokról is, akiknek nevét ma már nem, a korábbi korokban azonban még őrizték egyes fővárosi közterületek.

Az lenne csak igazán tanulságos olvasmány.

N. Kósa Judit

Népszabadság, 1997. szeptember 12.