Áll egy szobor a Kossuth téren. Aki gyakran jár arra, szinte észre sem veszi, annyira hozzánőtt az ország első számú közterületéhez. Aki először veszi szemügyre, már messziről azonosítja: kit is ábrázolhatna mást, mint a tér névadóját. Ott áll Kossuth Lajos, abban a pózban, amelyben a tankönyvek sugallta kép szerint az egész, fölöttébb hosszú életét leélte. Arckifejezése elszánt, lelkesítő, kinyújtott karjával előre mutat, lényéből robbanékony dinamizmus árad.

Olyan ez a szobor, mintha ott állna a téren, amióta a világ világ. Pedig nem: Kisfaludi Strobl Zsigmond művét éppen negyvenöt éve, 1952 augusztusának végén - a jeles magyar születésének százötvenedik évfordulójára - állították fel. Ami persze nem jelenti azt, hogy korábban jeltelenül árválkodott volna a Parlament előtti tér. Volt ott szobor, mégpedig Kossuthot ábrázoló szobor - csak éppen másik.

Az eredeti Kossuth-szobor elátkozott műalkotás volt, annak ellenére, hogy a méltó emlék felállítása érdekében szervezett gyűjtés nagyjából a turini remete halálának másnapján megindult. A pénz azonban hosszú éveken át csak gyűlt, a tőke 1894-től a századfordulóig 850 ezer forintra gyarapodott - tudható meg Prohászka László Szoborsorsok című könyvéből. A pályázatot mégis csak 1903-ban írták ki, ráadásul meglehetősen kevés sikerrel. Csak a következő, 1906-os megmérettetésre érkeztek értékelhető emlékműtervek, amelyek közül végül kettő maradt versenyben. A bírálóbizottság döntése nagy vitát váltott ki a kortársak körében: Róna József harcbahívó kompozíciójával szemben Horvay János melankolikus, az első felelős kormány búbánatos minisztereit ábrázoló tervét találták méltónak arra, hogy márványba faragva a Kossuth teret ékítse.

A monumentális alkotás agyagmintái 1911-re születtek meg, a háború kitörésének idejére pedig a mellékalakok és a hatalmas talapzat alkotókövei is készen voltak. A száznyolcvan köbméternyi márványt később a román csapatok értékesítették. Az immáron mészkőtalapzaton álló emlékmű leleplezésére végül Kossuth halála után harminchárom évvel, 1927. november 6-án került sor, hatalmas tömeg ünneplése közepette.

Az emlékmű azonban - jegyzi meg Prohászka László - még mindig nem volt jó. A koncepció eleve elhibázott volt, hiszen Kossuthot mint a felelős kormány miniszterét emelte főalakként a többi kormánytag - köztük a miniszterelnök - fölé, arról nem is beszélve, hogy a csoport letargikus póza merőben idegen volt attól a képtől, amelyet a magyarság az egykori kormányzóról őrzött. 1950-ben tehát, amikor a szoborcsoportot lebontották, különös helyzet állt elő: ez egyszer ugyanis nem politkai, hanem pusztán esztétikai érvek indokolták a döntést. A Horvay-féle alakok először a Kerepesi temetőbe kerültek, majd - 1973-ban - Dombóváron állították fel őket. Depresszív hangulatukon ugyan nem tudtak segíteni, de legalább a közjogi nonszenszt feloldották: Kossuth immár egy szintre került minisztertársaival.