Negyedszázaddal ezelőtt, 1972. augusztus 21-én nagy napra virradt a főváros népe: a Kertészeti Főiskolán ünnepélyes keretek között - hiszen hogyan másképp - megnyitották az Első Borvilágverseny rendezvénysorozatát. A kirendelt miniszterhelyettes méltatta a hazai szőlészet és borgazdaság eredményeit, a Nemzetközi Szőlészeti és Borászati Hivatal vezetője megtette ugyanezt internacionális távlatokban, aztán végre rátérhettek a lényegre. Megkezdődött a kóstolás.

Alighanem sajtóhiba, de én mégis képtelen vagyok szabadulni a gyanútól, hogy valami sötét tragédiát rejt az adat: az első nap még tizenkilenc, a második után már csak tizenhét zsűritagról írtak az újságok. Akár ennyi, akár annyi szakember foglalt helyet a bírálóbizottságban, mindenképp heroikus küzdelem várt rájuk, hiszen a versenybe benevező harmincnégy ország ezerháromszáznyolcvankét borfajtát küldött el Budapestre. Ráadásul alig tíz nap állt a zsűri rendelkezésére, ezért aztán érthető a veszett tempó: kezdetképpen száznyolcvan mintát ízleltek-szagoltak végig, a második napra azonban már százkilencvenhétre növelték a teljesítményüket, és emellett a későbbiekben ki is tartottak.

Ha hiszik, ha nem, hosszú versenynapoknak kellett eltelniük, amíg az általunk oly nagyra tartott magyar borok egyáltalán ringbe léphettek. Az első nagy aranyérmet egy dél-afrikai nedű vitte el, miközben a tiszakécskei Szabadság Termelőszövetkezet büszkeségének be kellett érnie egy szimpla arannyal. Igaz, a verseny végére erősen feljöttünk - holtversenyben az első helyen végeztünk tizenhat nagy arannyal a kiadott nyolcvanhétből -, de addigra a tudósítók és a közönség lelkesedése szemmel láthatóan alábbhagyott. Elég egyhangú dolog lehet egy ilyen borverseny: nézegetés összehúzott szemmel, szaglás, ízlelés, kiköpés a végtelenségig.

Nem lehet véletlen, hogy a verseny első napjai után inkább csak a mezőgazdasági vásár területén megnyitott szőlészeti és borászati kiállítás tartotta fogva a nagyérdemű figyelmét. Hiba volna persze azt hinni, hogy a történeti összefoglalók, szakmai rendezvények, gépészeti bemutatók - különös tekintettel a Budapesti Mezőgazdasági Gépgyár vadonatúj, Kertitox növényvédő gépcsaládjára - vagy akár Kucs Béla szobrászművész alkotása, a szőlőfürtöt tartó kéz csalt örömkönnyeket a vásárlátogatók szemébe. A népszerűség okát minden bizonnyal a lépten-nyomon fellelhető borkóstolókban kell keresni.

Ám még ez sem volt elég ahhoz, hogy a közvélemény vagy legalább a sajtó kerek tíz napon át változatlan lelkesedéssel kövesse nyomon a borvilágverseny eseményeit. A figyelem sajnos erősen lankadt: félidőben megkezdődött ugyanis az olimpia.

N. Kósa Judit

Népszabadság, 1997. augusztus 22.