Anyai nagyanyám, már nyolcvanon felül, bizalmasan elárulta nekem, hogy ami őt illeti, igencsak csodálkozik a magas koron, amelyet sikerült megérnie. Sohasem volt egy fontolgatós fajta ugyanis. Egy ízben például - 1944 telét írták, a budapesti hidak már egytől egyig felrobbantva hevertek a Dunában - képes volt csónakost fogadni a Horthy Miklós híd lábánál, a Boráros téren, hogy átkeljen Lágymányosra, és egy kecskeméti rokon kérésére beszerezzen némi tarhómagot a Verpeléti úton. Erről a tarhómagról nekem már a nagyi által lefestett, roncsokat, dögöket hurcoló, zajló Duna fog eszembe jutni, amíg élek - annak ellenére, hogy tudom, prózai célra, joghurt készítésére használták akkoriban.

Apai nagyanyám viszont, aki életének nagyobbik felét a vízben feltűnően szegény Debrecenben élte le, semmit sem szeretett jobban Pesten, mint a Dunát. Gyerekkorom nyári szünetei a folyóparton teltek, szinte minden délután kiültünk a Boráros téri játszótérre, elvillamosoztunk a Margitszigetre, sőt vízibuszoztunk is: annál kellemesebb időtöltést nehéz volt találni akkoriban.

A vízibuszban az volt a jó, hogy a BKV különös szeszélye folytán villamosnak minősült, így egyforintos jeggyel utazhatott az ember a Boráros tértől egészen a szigeti Nagyszállóig, mégpedig olyan remek helyek érintésével, mint a Gellért tér, a Vigadó előtti hajóállomás vagy a Batthyány tér. Útközben bámulhattam a marcona matrózokat, akik halált megvető bátorsággal álltak a fedélzet peremén, hogy kezükben a kikötőkötéllel mielőbb kiugorhassanak a pontonra. Az volt persze a legizgalmasabb, amikor valami nagyobb hajó - mondjuk egy tolóhajó uszállyal vagy valamelyik bolgár luxusüdülő - húzott el mellettünk. Ha behunytam a szememet, a nagy hullámok közepette akár azt is képzelhettem, hogy a tengeren vagyok.

A sétahajó sem volt rossz, különösen, ha mondjuk Szentendréről vagy Visegrádról visszafelé jött az ember: a zöldellő szigetek között kanyarogva pompás volt várni, hogy hamarosan beérünk a városba, és elénk tárul a Várhegy páratlan panorámája. De azért mind közül a kis átkelőhajókat kedveltem leginkább. Többségük a Margitsziget és az Újpesti rakpart között ingázott, olajszagú volt, kicsit mocskos és olyan hangos, mint egy halni készülő traktor. Nyolcan voltak, tökéletesen egyformák, és amíg közeledtek a parthoz, lehetett találgatni, melyik is jön.

1959-ben éppen ezen a napon, augusztus 15-én adták hírül a lapok, hogy a BKV flottájának új büszkeségei, a Hófehérke és a társául szegődött hét törpe nevét viselő kis átkelőhajók immáron az utazóközönség rendelkezésére állnak.

N. Kósa Judit

Népszabadság, 1997. augusztus 15.­