Bevallom, némi nosztalgiával gondolok a régi automatákra. Ezek a maiak már egészen mások: az ember bedobja a húszasokat, ötveneseket, százasokat, és csodák csodájára rendszerint elő is bukkan belőlük valami. Üdítő, villamosjegy, parkolócédula, ami kell.

Na, régen ez nem így volt. Ismerek például olyan budapestit, aki a csatornázási művek érmével működő létesítményeinél hagyta abba a gépekkel való próbálkozást, tekintve, hogy egy drámai pillanatban nem talált olyan ajtót, amely a bedobott pénz hatására ki is nyílt volna előtte. Engem viszont a Blaha Lujza téri szendvicsautomata térített el a modern kor eme vívmányaitól: középiskolás koromban ugyanis reggelente és esténként ismerősként köszönthettem a plexi mögött, forgótányéron szomorkodó parizeres zsömléket.

A szendvicsautomatákat mára persze teljesen kiszorították a minden sarkot uraló gyorséttermek, és velük együtt alighanem feledésbe merült a pesti utca megannyi régi, elsősorban utcadíszként funkcionáló pénzbedobós masinája. Pedig volt belőlük bőven: 1958 februárjában a November 7. téren felszerelt cigaretta- és gyufaautomatával indult a modernizációs kampány; 1960 májusában avatták fel az első tizenöt telefonérmét (magyarul tantuszt) árusító gépet, két évvel később pedig már levelezőlapot és bélyeget is vásárolhatott dobozból az, akinek volt megfelelő aprója. (Hol máshol persze, mint a nagyobb postahivatalokban bukkanhatott a pesti nép ezekre az ügyes automatákra.)

Az én fantáziámat azonban már gyermekkoromban is az utcai személymérlegek ragadták meg leginkább. A Ferenc körúton, a Tompa utca és a Mester utca között is állt egy ilyen böhöm, pirosra festett masina, a játszótérre menet egyszer sem hagytam volna ki, hogy fellépjek rá. A kijelző persze nem mozdult, hiszen rendre elmulasztottam a legfontosabb aktust: bedobni a gépezetet működtető alumínium húszfillérest. (Majd hülye lettem volna - teszem hozzá rögtön -, öt méredzkedés árán egy egész gombóc fagyit lehetett akkoriban kapni.)

Meggyőződésem, hogy fennállása alatt a mérlegautomatánál nagyobb üzletet is lebonyolított a dolgozókat praktikus háztartási gépekkel ellátni hivatott Belkereskedelmi Kölcsönző Vállalat. Én például soha senkit nem láttam, aki - mondjuk munkába menet, kalapban, aktatáskával a kezében - a Tompa utca sarkán kapott volna kedvet egy gyors megmérettetéshez.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy éppen harmincöt évvel ezelőtt, 1962. július 25-én, amikor az első huszonöt pénzbedobós mérlegautomatát felállították fővárosunk legfrekventáltabb pontjain, ez ne látszott volna jó ötletnek.

N. Kósa Judit

Népszabadság, 1997. július 25.