Akkor most írjuk le, milyen is egy utcai lámpa.

Nehéz dolog ez, igaz? Olyasmi, mint a pszichológusok kedvenc trükkje, amikor felszólítják a védtelen áldozatot, hogy mondja el, hogyan fest a karórája. Egy nap legalább százszor rápillant mindenki, mégis, ember legyen a talpán, aki képes felidézni, vannak-e rajta számok egyáltalán. Így van ez az utcai lámpákkal is. Nappal nem nézegeti őket senki, este meg legfeljebb csak azt figyeljük, égnek-e vagy a holdvilágnál kell valahogy hazakecmeregnünk. Pedig a budapesti közvilágítás ugyancsak sok látnivalót kínál. Ezúttal nemcsak a rádayzmus alapeseteire, a romantikus, lámpagyújtogatós, gázvilágításos időket idéző kandeláberekre gondolok. Aki ilyesmit akar látni, annak ajánlom, sétáljon fel a Várba, vagy hajtasson végig az Andrássy úton: ott aztán gyors, de alapos leckét kaphat a magyar öntészet legjobb hagyományainak örvendetes feléledéséből.

Most azonban nem ezekről a lámpákról beszélünk. Volt ugyanis néhány évtized fővárosunk legújabb kori történetében, amikor a városvezetés a dinamikus fejlődés zálogát elsősorban a permanens lámpacserében látta. A peremkerületek pislákoló, villanyoszlopokra szerelt lámpatesteit önálló kandeláberekre cserélték: hamarosan megjelent az utcákon a kalapos tojásforma meg a fordított kúp, illetve a purista gömb, nem beszélve a későbbi ostornyéldömpingről. Az ostornyelek a főútvonalakon egyre nyúltak, a higanygőzt is felváltották más, jóval titokzatosabb nevű nemesgázok. A mellékutcákból pedig sok helyütt eltűntek a két ház közötti dróton libegő, a közvilágítást csak mímelő lámpák: aki jól figyelt, efféle csodának lehetett tanúja nemrégiben a Baross utcában.

Ez a veszett iramú változás éppen harminc évvel ezelőtt, 1967. július 11-én kezdődött. A Fővárosi Tanács akkor hagyta jóvá a közvilágítás fejlesztésének programját, és úgy határozott, minden korábbinál több pénzt, húszmillió forintot fordít egy év alatt erre a célra. A döntés persze érthető volt, hiszen - bár a testület büszkén állapította meg, hogy már ekkor száznegyvennégyezer fényforrás működött Budapesten - a világítótestek alig egynegyede volt fénycső, illetve higanygőzlámpa.

A lámpacsere tehát megkezdődött és töretlenül folyt jó néhány éven át. Az eredmény ma is ott látható a budapesti mellékutcákban: sok helyütt elég kiállni a sarokra ahhoz, hogy az utcai lámpáknak akár három-négyféle változatát is megfigyelhessük. A mellékelt képek például Kőbányán, a Hölgy utca és a Liget utca környékén készültek.

N. Kósa Judit

Népszabadság, 1997. július 11.