Én mondom, régebben azért tényleg rend volt. A lakásbérletről szóló 35/1956. (IX. 30.) számú rendelet szerint például kerek perec kimondatott, hogy a lakás bérlőjét terheli többek között a fal festésének és vakolatának, a meleg- és hidegpadlónak épségben- és tisztántartása, akárcsak a pincerekesz (fáskamra) válaszfalain a hibák kijavítása.

Ezt, akárcsak a többi szabályt minden lelkiismeretes lakó könnyűszerrel megismerhette. Nem kellett mást tennie, mint felütni az úgynevezett Lakbérkönyvet: borítója belső lapján rövid kivonat volt olvasható az éppen érvényes jogszabályokból, az első oldalon pedig a bérbeadó (praktikusan a házfelügyelő) egy jó kis táblázat segítségével megvilágította, mennyi a lakbér és miért pont annyi. Ez utóbbit illetően támpontot nyújtottak a lakás helyiségei (úgy is mint szoba, konyha, előszoba, éléskamra, fördőszoba(!), hall, WC, szem. szoba; ami van, kéretik bejelölni) és a törvényes járulékok, mint 15% helyreáll. hozzájár. és 5% házf. díj és szemétpénz.

Ezzel persze a dolognak még nem volt vége. A lelkiismeretes házmester a kiutalási határozat kézhezvételekor nemcsak az évi összevont lakbért volt köteles kiszámítani, hanem fel kellett vennie az úgynevezett Bérlemény leltárt is, bejelölve benne darab szerint a lakásban fellelhető cserépkályhákat, vaskályhákat, tak.-, gáz- és villany tűzhelyeket, a falikutat, a mosogatót, a radiátort, a WC kagylót és a WC tartályt, a fürdőkádat, a fürdőkályhát hengerrel, a mosdót, a melegvíztárolót (gejzer), a falicsaptelepeket, a fa- és vászonredőnyöket, a vill. kapcsolókat, a konnektorokat, no és a csengőt. A leltári tárgy állapotának minősítésére négy kategóriát lehetett alkalmazni: ú, azaz új; h, miszerint használt; eh, tehát erősen használt és htlan, azaz használhatatlan.

Nem tudom, más házmesterek hogyan vezették ezt a kis lakóellenőrző könyvet, de tény, hogy a miénk roppant hanyagul. Atyám, mint afféle precíz mérnökember eltette az összeset, ám hiába is remélnénk, hogy bármelyikből is megtudjuk, hány és milyen állapotú fürdőkályha vagy tak. tűzhely boldog birtokosává vált családunk a körúti lakás bérbevételekor. A házmester ugyanis semmi mást nem jegyzett be a kis könyvbe, mint a havonta kifizetett összegeket.

1962 januárjában havi 35 forintos díjjal nyitottak a szüleim, ehhez decembertől hozzájött tízforintnyi ált. bizt. díj. Ez aztán jó darabig így is maradt, egészen 1968 júniusáig: akkor ugyanis egy házon belül lebonyolított lakáscsere révén egy nagyobb bérlemény boldog lakói lettünk. Az összevont lakbér menten 203, az ált. bizt. díj 24 forintra ugrott, ráadásul a szobák és a lakók számának örvendetes aránya miatt fizetnünk kellett száznyolvan forint lakbérpótlékot is. Amit aztán fél évvel később leengedtek százhúszra: akkor költözött hozzánk a nagymamám Debrecenből.

A következő drámai változást 1971 júliusában jelzi a Lakbérkönyv. Az az évi reform következtében megszűnik a minket sújtó lakbérpótlék, az összevont díj viszont menten 540 forintra ugrik. Atyám kézírásos kiegészítése értelmében ehhez még harminc forint liftdíj és húsz forint kapupénz is járult, nem beszélve a házmesternek járó ötforintnyi kiegészítésről. Jelentős változás, nem mondom, de 1977-ig legalább nem kellett szembenéznünk újabb terhekkel. Hogy azután mi történt, arról sajnos nem számolhatok be: '77 februárja után nincs újabb bejegyzés a Lakbérkönyvben.

A megoldás alighanem egyszerű. Atyám megunhatta a rohangálást a frissen tömbösített házfelügyelőhöz, és átutalási betétszámlát nyitott.

N. Kósa Judit

Népszabadság, 1997. július 4.