Ha hiszik, ha nem, gyerekkoromban még komoly fenyegetésnek számított, ha nagyanyám - megunva, hogy nagy zajjal rohangálok a gangon, csak turkálok az ételben, illetve sötétben olvasok és rontom a szememet - végső érvként így kiáltott fel: meglátod, egyszer elvisz a szenesember. A szenesemberrel semmiképp sem szerettem volna közelebbi kapcsolatba kerülni, és megvallom, nagy öröm töltött el, amikor vegyestüzelésű cserépkályhánkat atyám átállíttatta gázra. Világos volt ugyanis, hogy a szenessel ebben az életben nem lesz több gondom.

Az idejét nem tudnám megmondani, mikor láttam utoljára szenet vagy tűzifát szállító teherautót, vagy a hatalmas kosár alatt görnyedő, tetőtől talpig fekete porral borított szenest. Fokozatosan tűntek el Budapest utcáiról: a gázprogram és a villamosítás megtizedelte őket, a távfűtési hálózat kiépítése pedig végleg betette nekik a kaput. A szén elleni összehangolt küzdelem egyébként kereken harmincöt évvel ezelőtt, 1962. június 29-én, a Fővárosi Tanács ülésén kezdődött. A jeles testület - hosszas előkészítés után - akkor határozott úgy, hogy végre felveszi a harcot a Budapest levegőjét szennyező üzemekkel, járművekkel, és nem utolsó sorban a füstöt okádó kályhákkal.

Az intő jelek persze már évek óta szaporodtak. Nem múlt el tél, hogy az újságok ne adtak volna hírt egy-egy olyan napról, amikor égve kellett hagyni a köztéri lámpákat, mert a londoni szmog miatt éjszakai sötétség borult a városra. A kutatók a hatvanas évek legelején kimutatták, hogy akkor már harminc-negyven százalékkal több piszok, korom és füst szennyezte a levegőt, mint három évtizeddel korábban. Évente százezer tonna szén-dioxid került a levegőbe, elsősorban azért, mert - az akkor még - teljes gőzzel üzemelő gyárakban és a háztartásokban felhasznált szén rossz hatásfokkal égett el. A helyzetet csak rontotta, hogy az elhanyagolt, rossz állapotú házakban a kémények is gyalázatos állapotban voltak, sok helyütt eleve hiányzott például a tisztításukat lehetővé tevő tetőjárda.

A Fővárosi Tanács - mit tehetett mást - felvázolta a szükséges stratégiát és taktikát, kijelölte a közeli és a távoli célokat. Elsőül is sürgetni kezdte az égéstechnikai szempontból megfelelőbb kályhák sorozatgyártását, népszerűsítésükre fűtéstechnikai előadásokat szervezett a lakóbizottságok bevonásával. Bár akkor még alig-alig rótták személyautók a város útjait, kilátásba helyezték az erősen szennyezett kipufogógázt kibocsátó gépkocsik tulajdonosainak megbüntetését is. Emellett felszólították a kerületi tanácsok egészségügyi ügyosztályait, mérjék fel, mely üzemek szennyezik leginkább a főváros levegőjét, és dolgozzanak ki hatékony módszereket a környezet védelmére. A távlati célok legígéretesebbike természetesen az volt, amely a legmesszebbre ment: a távfűtési rendszer kiépítésének terve.

A széntüzelésű kályhák néhány évtized alatt gyakorlatilag eltűntek a fővárosból. A gyárak egy részét kitelepítették, más részük - bár nem környezetvédelmi célzattal - tönkrement. Az autók itt büdösítenek ma is. A távfűtés pedig, tudjuk jól, nem egészen húsz éven belül uralkodóvá vált Budapesten.

N. Kósa Judit

Népszabadság, 1997. június 27.