Találkoztam egyszer Pető Máriával. A Gellért-hegy déli oldalán, egy játszótér szélén guggolt egy gödör mélyén, és mindenáron azt erőltette, hogy én is lássam, amit ő: hogy az ott lent, a lyukban nem pusztán néhány egymásra dobált szikla, hanem valódi kelta kőfejtő. Azon a nyári délelőttön gondolkodtam el először komolyan azon, hogy lám, itt a város kellős közepén, procc villák, zöldellő kertek és kopottas mászókák között - pontosabban alatt - mennyi feltáratlan, ismeretlen leletet rejthet a föld.

Pető Mária könyvhétre kiadott, Gellért-hegy című munkája bepillantást enged ebbe a rég elmúlt világba. A Gemini Kiadó által megjelentetett kötet lelkiismeretesen felsorol minden fontos eseményt, amely az utóbbi két-két és fél ezer évben összefüggésbe volt hozható a Duna partján magasodó, egyre pusztuló dombbal.

A szerző a lehető legpontosabb képet festi az egykori kelta oppidumról, megtudunk mindent, ami a források és leletek ismeretében megtudható a középkorban itt állt épületekről, Gellért püspök megöletéséről, az első nyughelyéül szolgáló templom feltételezett helyéről. Régészek nevei, ásatások helyei és időpontjai sorjáznak a lapokon, kiegészítve az utazók leírásával, a források fellelhetőségével. Az olvasó egy idő után rájön, hogy Pető Mária, bár műve elején leszögezte, hogy nem a történészeknek, hanem a nagyközönségnek ír ismeretterjesztő könyvalbumot, nem tudott ellenállni a kísértésnek. Mivel őelőtte senki sem foglalkozhatott ilyen terjedelemben a Gellért-hegy történetével, kihasználta a kínálkozó alkalmat, és olvasmányos stílben megírt, szép képpekkel illusztrált, korrekten lábjegyzetelt, a szakmai vitákról híven beszámoló öszvért szerkesztett. A könyv valahol a tudományos dolgozat és a népszerű ismeretterjesztés határán egyensúlyoz, a mérleg csak akkor billen az utóbbi felé, amikor a szerző a szakterületén kívüli területre téved.

Ez persze nem baj, csak mindennél pontosabban jelzi: a hazai tudományos könyvkiadás elmúltával a szakemberek olykor csak ilyen ravaszul álcázott formában tudják a világ elé tárni eredményeiket.

A könyv azonban tényleg remek olvasmány. A szerző sorra veszi a Gellért-hegy históriájának megannyi stációját, megemlékezik az egykor ezen a környéken tanyázó örömlányokról és az alig több mint kétszáz éve még javában folyó boszorkányperekről, ír a Gellért-hegyi szőlő- és gyümölcstermesztésről, megemlíti a húsvéthétfői búcsúkat. Könyvéből megtudhatjuk, hogy a hegytetőn felépített csillagda éppen remek - és ezért stratégiainak minősülő - helye miatt esett áldozatul az 1849-es ostromnak, s hogy kupolái még a Citadella falain belül is hosszú időn át láthatók voltak. Apropó Citadella: gondolták volna, hogy a császári önkény eme szimbólumának építésére és a szükséges költségvetés elkészítésére annak idején pályázatot írt ki az osztrák kormány?

S bár a könyvből minden elméletről értesülhetünk, amely a Tabán név eredetét illeti, ráadásul azt is megtudhatjuk, hogy az egykori Sáros (ma Gellért) fürdő vize különösen alkalmas gyógyírt jelentett a kiütéses betegségekre, az én kedvencem mégiscsak a fantasztikus tervekről szóló fejezet. Ha bármelyik is megvalósult volna közülük, ma barlangvasúttal kelhetnénk át a hegy gyomrában a Rudas fürdőtől a Gellértig, esetleg sikló repítene minket a csúcsra, ne adj' isten skanzen terpeszkedne a Kis-Gellért-hegyi villák helyén. Vagy pedig csónakázhatnánk a Citadella ciszternájában. Meg fognak lepődni: ez utóbbi idea nem valamely múlt századi romantikus álmodozó fejéből pattant ki, hanem az oly praktikus hatvanas évek megvalósulatlan terméke.

N. Kósa Judit

Népszabadság, 1997. június 13.