A prebarbie idők ma már ugyanúgy a múlt távoli ködébe merülnek, mint bármely más, történelem előtti korok. Ugyan, ki emlékszik a csapágyos rollerre - népies nevén a gágyikára -, ki tudja ma már, hogyan lehetett bicskával országot darabolni, mi a csirizés és hogyan játszhatott három leány órákon keresztül ugrálóst egy két és fél méter hosszú gatyagumi segítségével.

Pedig most, hogy így elgondolkodtam a dolgon, rájöttem, régebben valahogy annyi mindent lehetett játszani. Óvodában például cirkuszost oroszlánnal, porondmesterrel és zenebohóccal. Odahaza kuckót építettünk fotelből és pokrócból, a játszótér aszfaltjára négyzeteket rajzoltunk, azokban ugráltunk fél lábbal, kettővel, sőt még becsukott szemmel is. (Úgy lehetett a legnagyobbat esni.) Volt aztán csocsó, azaz asztalifoci, azzal még a gimnáziumban is eltelt naponta négy-öt szünet.

Akad aztán olyasmi, amiről én is csak úgy hallottam. Életemben nem láttam még ólomkatonát, a diabolóról mindössze annyit tudok, hogy Emma néni nagy májer volt benne, de egyszer nagypénteken a zárdában leejtette a földre, így abban az évben az ő számára elmaradt a feltámadás. S ha már a zajoknál tartunk: az éktelen ricsajjal csattogtatott tikitakiról is csak halvány emlékeim vannak, ami engem illet, gumiborítás nélküli görkorcsolyával kergettem az őrületbe a gangos bérház többi lakóját.

A játékok neve, szabályai alighanem koronként és kerületenként változtak, mindenki a maga szája íze szerint válogatott közülük. Pontosabban így volt ez addig, amíg egyszer csak eljött a bűvös kocka (tőkés piacon rubiksz kjúb) ideje. Nem tudom, hogyan történt, hiszen sokáig nem is lehetett kapni, de egyik pillanatról a másikra mindenkinek lett az osztályban. Elég volt kézbe venni ahhoz, hogy az ember lássa, mennyire komoly versenyző a tulajdonos: aki csak státusszimbólumnak hordta, azé recsegve-ropogva forgott, míg a szorgosan gyakorlók kockája lazán engedelmeskedett a legkapkodóbb mozdulatoknak is.

Hosszú hetek kemény munkájával jutottam el odáig, hogy ki tudtam rakni egyetlen oldalt, de úgy éreztem, végre én sem tartozom a hülyék sorába. Az egy persze hamar csukott szemmel is ment, rá lehetett hát hajtani a kettőre: mire azt is kiókumuláltam, jött a hír, hogy az igazi megoldás másutt keresendő.

A bűvös kocka, most már bevallhatom, fordulópontot jelentett az életemben. Gondolkodásom korlátaira döbbentett rá az a tény, hogy nekem hiába magyarázzák türelmes osztálytársak, hogyan kell kirakni mind a hat oldalt, ezt a feladatot soha a büdös életben nem fogom tudni megoldani.

Kiiratkoztam a matematika szakkörből, kishúgomnak ajándékoztam az agyonkoptatott, meglazult bűvös kockát. És éppen tizenöt évvel ezelőtt, amikor főműsoridőben összefoglalót közöltek az 1982. június 5-én, Budapesten megrendezett első bűvöskocka-világbajnokságról, kikapcsoltam a tévét.

N. Kósa Judit

Népszabadság, 1997. június 6.