Én például a kínai piacról beszerzett százhúsz forintos pamutatlétákra esküszöm. Egyidényes darabok ezek, kár is volna tagadni, de legalább lelkifurdalás nélkül be lehet őket vágni a főzőmosásba, ha pedig letelik a mandátumuk, még hosszú hónapokig szolgálnak ablaktörlőként a kispolszkiban. Ugyanezt, lássuk be, aligha lehetne elvárni egy kecses halcsontfűzőtől vagy egy praktikus műselyem ingnadrágtól.

Egyébként már csak azért is érdemes elmenni a Kiscelli Múzeum fehérnemű-kiállítására, hogy ebben a gatyarohasztó hőségben - amikor az ember már-már feladná elveit és letépné magáról a nejlonharisnyát - rájöhessünk: nem is olyan nehéz a mi sorsunk.

Száz évvel ezelőtt például két alsószoknyát, fűzőt, fűzővédőt, harisnyát, nappali inget és - igaz, nyitott - alsónadrágot viselhettünk volna a párnácskákkal izgalmasra tömött ruhánk alatt, s ha modern nők révén megtagadtuk volna a fűzőt, legfeljebb annyit javult volna a helyzet, hogy drótokból összeeszkábált melltartót kaptunk volna helyette. A Schindler-féle szabadalmazott termék állítólag nem zavarta mint a fűző az emésztési, lélekzési és vértisztító szerveket, s nem akadályozta a vérkeringést sem.

Nagy öröm - mondhatták, de csak tíz évig. A századfordulón ugyanis már a Heyek Ede-féle hosszított forma dívott, amely minden különös nyomás nélkül feltólja az alsó test szerveit. A tízes évek fűzőellenes forradalma ebből már bizonyára egyenesen következett.

Tulajdonképpen van abban valami törvényszerű, hogy - mint azt a videón megtekinthető filmrészletek is igazolják - a divathölgy diszkrét bája, azaz a drótkalodáknak, párnácskáknak, gumiszövevényeknek és huzaloknak ez a mérhetetlenül kényelmetlen elegye, amely éppen arra találtatott ki, hogy a felszín fényét rejtve emelje, olykor érdekesebb látványnak számított, mint a meztelen valóság. Elvégre a hogyan készül rejtélye oldódott meg annak számára, aki ebben az ancúgban láthatta a nőt. A míderek, fűzők, csípőszorító gumipántok, mérnöki precizitással megépített melltartók ugyanis valódi derekat, lapos hasat, karcsú csípőt szabhattak a nélkülözőkre.

A Kiscelli Múzeum tárlói ugyanakkor rideg, tízévenkénti bontásban mutatják be a divat és a praktikum szűnni nem akaró harcát. Ami engem illet, a húszas években dívó, fiús alakot biztosító pántmelltartók például csak sajnálkozásra késztetnek, ám az az értékes információ, hogy az ötvenes években piacra dobott nejlon alsónemű nemcsak izzasztotta, hanem rendszeresen meg is rázta viselőjét, már tényleg elgondolkodtat. A tárlók sorát végigjárva viszont némi hiányérzet támad az emberben. Én legalábbis szinte vad vágyat éreztem, hogy végre lássak valami dehonesztálót a férfidivat köréből is: egy-egy gégét döfködő ingnyak, fodros kézelő vagy csatos zoknitartó kifejezetten üdítő látványnak számított volna.

De ezúttal ne reménykedjünk ebben. Örüljünk annak, ami van. Például annak, hogy a nejlonharisnyák ugyan nem túl tartósak, de legalább nem kell őket stoppolni és - mint a háború utáni ínség idején - újrakötni. Ráadásul abban a félórában, amit a múzeumban töltünk, még jól is jönnek: az egykori kastély vastag falai mögött ugyanis kutya hideg tud lenni.

N. Kósa Judit

Népszabadság, 1997. május 23.